3. Fejezet

Az autóút kifejezetten hosszúnak tűnt. Jonghyun csendben bámult kifelé az ablakon, de egy idő után már elveszítette a fonalat. A gépjármű túl sokszor kanyarodott, s ez megzavarta a fiút. Nem is nagyon érdekelte, hogy hova ment. Egyszerűen nem érdekelte semmi már. Hogy is érdekelte volna, amikor hallotta Kibum utolsó gondolatát? Azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg Jonghyunt. Tíz év ismertség után ilyet kívánt. S bár valahol, mélyen lehetett azt érezni, hogy még szerelmes volt az alvilági lénybe, inkább utálta őt. A szerelem nem múlhat el egyik percről a másikra, ebből kifolyólag még Kibum szerette őt. Csakhogy ez el fog múlni. Ők már soha többet nem találkoznak. Elviszik őt valahova, ahonnan nem lesz kiút, ahonnan nem menekülhet. Ezennel lezárult a régi élete, s egy új vette kezdetét. Egy olyan élet, amelyről még fogalma sem volt, hogy milyen lesz, de biztos rossz. Kibum nélkül semmi nem lehet jó. Még akkor is, ha apránként szerelmén felülkerekedik a gyűlölet, s az undor. Legyen Kibum bármilyen visszataszító, ő szerette kedvesét. Mindennél fontosabb volt neki, és talán pont emiatt nem akarta őt elveszíteni, még akkor sem, ha késő volt. Túl késő volt már azon bánkódni, hogy mit kellett volna tennie, arról nem is beszélve, hogy milyen értelmetlen volt ez az egész belső vita. Ha most visszautazhatna a múltba, akkor igen, sok dolgot megváltoztatna, de ez úgysem történhetett meg.

Ennek ellenére el sem indult volna erre az erdei sétára. Tudta, hogy kockázatot vállalt, mégis elment, mert szerelme ezt kérte tőle. Ha nemet mondott volna, akkor most lenne egy duzzogó Kibumja, és egy boldog élete. Szerelme úgyis kitalált volna egy másik opciót, és egyébként is... inkább egy nyafogós cicus, mint egy letargiás, ráadásul nélküle. De ha már el kellett volna menniük valahova, akkor választott volna egy "B" opciót. Valami városon belül. Inkább kocsizgatott volna öt órát egy másik városig, csak ne kellett volna a természetbe jönnie, mint ahogyan azt eredetileg megtette. Jobb lett volna történelmi helyszíneket nézni, mint azt hallgatni, ahogyan Kibum makacskodott.

A következő lehetőség az volt, hogy megakadályozza a sok idő elfecsérlését, mert mondjuk Kibum mégis kiharcolta az erdőt. Nos, ez lehetetlennek tűnt, mivel egyértelműen azért mentek oda, hogy jól érezzék magukat, nem pedig azért, hogy elfussanak megnézni az erdőt, aztán csókolom, mennek is haza. Ez egyértelmű volt. Ha pedig a harcnál tartottak... igazán nem lett volna muszáj átváltoznia egy Sanguido miatt, mi több, elég lett volna csak megakadályoznia Qian-t, vagy hagyni, hogy az ő démoni véréből igyon inkább. Esetleg hagyhatta volna meghalni Kibumot a saját szabadsága érdekében.

Azt azonban nem tehette. Még gondolatban is túlságosan szerette szerelmét ahhoz, hogy hagyja őt meghalni, szenvedni. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen, mivel Kibum túl fontos volt neki. Soha nem tudta volna feldolgozni azt, hogy hagyta őt veszni, mint egy botot a patakban.

Felsóhajtott. Talán ez volt a lehető-legjobb döntés, amit Jonghyun hozhatott.

Előbb-utóbb úgyis ki kellett volna derülnie annak, hogy ő nem volt ember. Azok ugyanis több ideig éltek. Jóval. Az alvilágiak ugyanis nem nagyon öregedtek, mi több, mindenki megmaradt az emberi huszonéves korának megfelelő kinézetű, s csupán belső szerveik öregedtek. Az alvilági lények természetes halála a gyilkolás volt. Az idősebbeknek ugyanis inkább az erejük hiányzott, s ilyenkor mindig megölték őket könnyűszerrel. Az pedig hogyan nézett volna ki, hogy Jonghyun huszonévesként jár az ötvenéves Kibummal, holott igazából még ő volt az idősebb is? Nem is beszélve arról, hogy sokkal nehezebben tudta volna feldolgozni Kibum halálát. Így még volt esély a kettejük boldogságára. Talán Kibum talál maga mellé valakit, aki tiszteli majd őt eléggé ahhoz, hogy megérdemeljék egymást. S talán ez lesz a legjobb. Semmi "boldogan élünk, míg meg nem halunk" duma, semmi gusztustalanul nyálas szerelmi szál... csak ők, és az igazság, mely elválasztja ezt a csöpögős, klisékkel teli, közhelyes kapcsolatot, amely meg sem valósulhatott igazán.

Igen, ennek így kellett megtörténnie. Jonghyunnak immáron csak a fajtársai maradtak, amennyiben nem meghalni megy, Kibum számára pedig megmaradtak az emberek.

Ahogy ebbe belegondolt, hangulata melankolikussá vált, szárnyai pedig visszatértek a testébe, ezzel elősegítve a láncok meglazulását. Ezt ő mégsem használta ki. Felesleges lett volna harcolnia az emberekkel, hiszen ők többen voltak, és áramot használtak. Jonghyun szabadulásának az esélye megközelítette a nulla százalékot, de még az is röhejesen soknak tűnt.

Meg egyébként is, mit csinálna? Kibum valószínűleg véglegesen megutálta őt, Kangtához nem nagyon lenne pofája visszamenni, hiszen minden szerelmére emlékeztetné, így szökése teljesen hiábavaló lenne.

Felsóhajtott, és csak ült némán, miközben az ablakon bámult kifelé. Valami erdőben haladhattak, és határozottan emlékezett egy őrtornyokból álló területre is. Valószínűleg ez volt az elválasztó fal az emberek és az alvilági lények között.

Jonghyun szívében fellángolt a remény tüze. Talán szabadon engedik? Lehet, hogy itt majd nyugalomban élhet alvilági lény létére? Ilyen rendesek lennének az emberek?

Azonban mégis kizártnak tartotta ezt a lehetőséget. Biztosan volt valami csel ebben az egészben.

És volt is.

Ahogy egyre beljebb, s beljebb mentek, az erdő ritkulni kezdett, és feltűnt egy hatalmas, alaposan elkerített pusztaság. Teljesen olyannak nézett ki, mint egy börtön, csak rácsos kerítéssel. Teteje nem volt, így Jonghyun azt gondolta, hogy egy démon könnyedén ki tudott volna repülni rajta. Még Qian is, akinek a szárnyai tulajdonképpen semmire nem szolgáltak rendesen, hiszen nem bírták el a lány súlyát.

Az autó megállt. Jonghyun egy pillanatra elveszítette egyensúlyát, de újra feltérdelt, hogy kikukucskáljon a kis falon, mely a sofőröktől választotta el őket. Egy apró lyukon át jól átlátott mindent, így azt is kiszemelte, hogy a kapu előtt állt le a motor. Ezek után a háta mögé pillantott, ahol nagyon is jól kilátott az ablakon keresztül. Csak a pusztaság látszódott, valamint a távolban néhány fa. Az emberek biztosra mentek. Ha az egyik alvilági lény megszökik, akkor simán le tudják őt lőni.

Az autó hamarosan ismét elindult, s Jonghyun megint elveszítette az egyensúlyát. Most azonban hátra zuhant.

- Au - nyöszörögte, ahogy a vállába beálló láncok megnyomták szárnyaitól kialakult sebeit. Éjfekete szemeivel nagyokat pislogott, s gyorsan összegezte magában az utat. Nagyjából négy órája jöhettek, bár a sötétedésből ítélve ez a szám biztosan több volt, mint amennyit számított magának. Körülbelül este hét lehetett, amikor is Kibum és ő biztosan leültek volna megnézni egy jó filmet ezen a napon, a puha kanapén. Magukra terítenének egy puha pokrócot, s összebújva néznék a kiválasztott műsort.

Ehelyett ő egy katonai gépjármű hátsó terében rohadt összeláncolva egy olyasvalakivel, aki miatt egyáltalán ide került, és aki miatt el kellett válnia a szerelmétől.

Még akkor is, ha ez tulajdonképpen jó volt, amennyiben racionálisan átgondolta a dolgokat.

Az autó lassanként elhagyta a kaput. Ahogy távolodtak onnan, Jonghyun látta, hogy minden perzselve volt. A füvet nem gondozták, így mintha sivatagba lépett volna hirtelen. Borzasztó volt az egész, leginkább egy másik világra hasonlított az egész helyszín, vagy olyanra, mint ahogy az 51-es körzet is kinézett. A távolban feltűnt egy-két fa, de azok is inkább kívül terültek el, semmint a falakon belül. Az egész helynek volt egy kísérteties hangulata, amit Jonghyun nem tudott hova tenni. Nem tudta volna rendesen definiálni, milyen érzést keltett benne a hely, s a látvány, de az biztosan nem volt pozitív. Fejében egyszerre több dolog is kattogott. Félelemreceptorai aktív működésbe kezdtek, miközben egyre negatívabb rémképek jelentek meg gondolataiban. Szíve erősen vert, az izzadtság pedig lassú cseppenként csordult végig homlokáról arcára. Mindemellett ő saját magát nyugtatgatta. Akarva-akaratlanul is Kibum járt a fejében, az a fiú, akit szeretett. Az, aki nem mondta, hogy gyűlölte-e Jonghyunt vagy sem, akinek mosolya bearanyozta az alvilági lény minden egyes napját.

Valóban, a remény halvány sugara még mindig nem halt el, s a fiú szívének legmélyén ragyogott aranyszínűen, és küzdött a fénye megtartásáért.

A gépjármű ismét megállt, de immáron a motort sem pörgették. Jonghyun hallotta az ajtók csapódásait. Megérkeztek.

Szívverése felgyorsult, és várta, hogy valami történjen. Hamarosan pedig kinyílt az ajtó, s megjelentek elfogói.

- Meglazult a lánca! - ordította az egyik, majd hosszú botjaikat a fiúhoz nyomták. Ismét árammal hatástalanították őt, így mire kijöhetett, mozogni sem tudott. Lábai remegtek, minden egyes lépése bizonytalan volt. Úgy tántorgott, mint egy részeg, közben megszorították láncait, majd elindították a bejárat felé.

Egy hatalmas épület volt az, alaposan védett fallal, ajtókkal, kapukkal, mégis érezni lehetett, hogy nem egészen ide akarták őt száműzni. Legalábbis biztosan nem ez volt az a hely, ahol lennie kellett. Gyorsan körbenézett, hogy minden alaposan láthasson. Az épület, ahova bementek, egy kerítéssel volt körbevéve, körülötte egy nagyobb placc, az is elkerítve. Valaki nagyon figyelt a biztonságra.

- A sérültet zárjátok el, amíg magához nem tér! - kiáltotta egy másik tiszt. Jonghyun pedig ment előre, amerre az elektromos botokkal felszerelt katonák vezették. Kifejezetten szép volt az épület belülről. Kellemes faburkolattal lett lefedve, fa bútorokkal, s a vas korláton fát tettek fogónak. A fal színe kellemes sárgára lett kifestve, amely tökéletesen illett az egész épület természetes hangulatához. Az ajtót egy hatalmas, szépen kifaragott dísz vette körül. Ezen mentek be. Itt is folytatódott a luxus-vadászház szerinti stílus alkalmazása, csak itt a sárgát lassanként felváltotta a zöld, amely ebből a társalgóból nyíló folyón már sötétedett egy kicsit. Ahogy Jonghyun ott végigtántorgott királyi kíséretével, megcsodálhatott néhány portrét. Az egyiken Lee Sooman volt, a börtön megalapítója, a másikon Kim Youngmin, az utódja. Voltak még régebbi figurák is, de ők nem börtönben tartották a lényeket, hanem összegyűjtötték őket, és halálra éheztették szerencsétleneket. Ez a generáció a Soo Jisub, Lee Jonghoon és Choi Seunghyun trióból állt. Azelőtt pedig vadásztak a démonokra, annak nem volt kifejezetten vezetője, de így is remek múlttal rendelkeztek ezek a szadisták.

Végezetül elérkeztek a folyosó végére, amelyet egy hatalmas ajtó jelölt.

A férfiak közül az egyik benyitott.

- Igazgatónő! Fogtunk kettő újat. Az egyik súlyosan megsérült, őt a szabályzat szerint azonnal cellájába szállítottuk, míg nem regenerálódik a szervezete. Ez nem sérült - darálta végig, majd belökték Jonghyunt az ajtón. Az alvilági lény értetlenül pislogott, de gyorsan körbenézett. A falak sötétzöldek voltak, a fa bútorok megmaradtak, de egyre több helyen megfordultak csontok is. A kilincs is abból volt, a székek is, az asztal lábai, a kanapé pedig bőrből, és tollból.

Ráadásul mindennek alvilági lény szaga volt.

Jonghyun akaratlanul is morogni kezdett, mint egy támadásra kész kutya. A katonák azonnal harci állásba ugrottak, hogy védjék az igazgatót. Valami itt nagyon nem stimmelt. Leginkább az nem, hogy a lény túl nagy higgadtságot érzett az asztal felől. Odapillantott, és meglátta az igazgatónőt. Az első nőt a börtön irányítói közül. Angyali arca volt, haja aranyszőkén ragyogott. Biztos festette, ugyanis látszott rajta az ázsiai beütése.

- Nyugi, fiúk, nem rám morog. - egy laza lendülettel lelegyintette a katonákat, akik megrettent kiskutyaként széledtek szét a támadópózból. A nő egy darabig csendben figyelte az új alvilági lényt, majd rendezett, aranysárga hajának egy kilógó tincsét játékosan csavargatni kezdte - Kimorogta magát?

Jonghyun amint tudta, abbahagyta, pedig érezte, hogy volt itt még alvilági lény. Nem is egy.

- Ki - mondta, de szemfogai még mindig kieresztetten álltak ott.

- Akkor, gondolom, elmondhatom, hogy a kanapémra vicsorgott. Ne aggódjon, itt nincs semmi más alvilági lény, csak maga. A kanapémat édesapám csináltatta alvilági lényekből. Általában meg szokták morogni. Akárhogy súrolja szerencsétlen bejárónőm, nem megy ki a szaga - itt a lány bosszankodva felsóhajtott.

Jonghyun csak nagyokat pislogott. Miféle helyre került, ahol ilyet tettek az emberek az alvilági lényekkel? Mi a fene volt ez a "börtön", amit olvasott?

Ereiben megfagyott a vér, s remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

- É-értem - dadogta. Félt. Nagyon.

- Na, mit ácsorog ott? Foglaljon helyet, kérem - a lány kedvesen elmosolyodott, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Jó, neki talán ez természetes volt, de Jonghyun ezt inkább undorítónak, gusztustalannak, és mocskosnak gondolta.

Ennek ellenére leült, mert nem volt más választása. Belesüppedt a saját fajtájából készült fotelba, kezét egy volt társa csontjára tette, amely karfaként szolgált.

- Jelentést az alvilágiról - a nő hangja hirtelen átalakult, sokkal erősebb lett, mint volt, a komorságról nem is beszélve.

- Szöul déli határától tizenhét egész nyolc kilométerre találtuk az erdő sűrűjében, az átváltozását követő harminckettedik percben. Vele volt egy ember, valamint egy, már korábban említett, nőstény alvilági lény. Területvédési célból lehetett a küzdelem, amelyet a betolakodó nyert. Miután végzett a nősténnyel, az emberhez közeledett. Nagy valószínűleg ismerték egymást, ebből is gondolom, hogy a nem ő volt a területvédő.

- Szóval, városi. Hogy került oda? - a nő ismét leintette a katonákat. Hihetetlen ereje volt, és ez megrémisztette Jonghyunt.

- Hát... - eddig ment neki a beszéd. A nő felsóhajtott.

- Neve?

- Jonghyun.

- Én Kim Taeyeon vagyok, az igazgató, ha esetleg nem jött volna rá. És most válaszoljon a kérdésemre - ismét szigorú hangnembe váltott, mire Jonghyun nyelt egyet. Nem értette, mi volt ez furcsa bemutatkozás, így igyekezett lehiggadni.

- Öhm... ott nőttem fel - bökte ki. Az igazgatónő szemei összeszűkültek.

- Hogy jutott be a városba? - kérdezte ridegen.

- Nem tudom.

- Apja?

- Nem ismerem.

- Anyja?

- Azt se.

- Akkor csecsemőként túlélte a városban egyedül? Ne röhögtessen! - a nő visszadőlt a foteljébe.

- Ezt nem mondtam, de mindenki a környékemen ember volt. Azt pedig azért megéreztem - magyarázkodott a fiú.

- Akkor ki nevelte fel?

- Azt nem mondhatom el - rázta a nevét a fiú. Nem árulhatta el a nevelőjét, mert azzal nagyon is tisztában volt, hogy az ilyen embereket agyonverték, de legalább annyira megkínozták, hogy az belehalt a sérüléseibe.

- Miért is nem?

- Mert nem akarom, hogy baja legyen. Engem kínozhatnak, de a nevelőmet és a páromat hagyják békén - Jonghyun szemei összeszűkültek. Kibum és Chilhyun jelentették neki a családot, s a boldogságot, ezért nem hagyhatta, hogy bármi rossz történjen velük.

- De cuki, azt hiszi, hogy ezt ő mondhatja meg! - Taeyeon elmosolyodott, miközben kicsit kényelmesebben elhelyezkedett a fotelében. Ezek után megint megkomorodott, és az őrökre nézett - Kettes módszert kérek.

Jonghyun csak értetlenül pislogott, mi is lehet az a kettes módszer, de sajnos elég hamar megtudta. Valami csattant a feje felett, majd egy hatalmas fájdalom járta át a testét.

- Áu! - kiáltotta, amint előre dőlt, de az ostor nem állt meg. Egyre nagyobb és nagyobb csattanások hangzottak el a hátán, aminek következtében bőre lassanként felszakadt.

- Nos? Ki a nevelője? - Taeyeon hangja szigorú volt, ez pedig megrémisztette Jonghyunt.

- Kangta... - kiáltotta, mikor a harmincadik ostorcsapás is a hátán landolt.

- Ez meg milyen név?

- Nekem csak ennyit mondott... - persze, hazudott. Nagyon is ismerte a nevelőjét, de valamilyen úton-módon meg kellett akadályoznia, hogy kivégezzék a legjobb barátját.

- Legyen. - Taeyeon leintette az embereit - Húzd ki magad, Jonghyun.

Az alvilági lény kihúzta magát, bár háta iszonyatosan fájt.

- Tisztázzunk valamit. Nem szeretem, amikor egy ilyen lény nem engedelmeskedik nekem. Ez az én birodalmam, ahol maga egy rab, s én a rabok felett állok. Világos? Nem szeretem azt, amikor azt hiszi egy ilyen mocsok, mint maga, hogy packázhat velem. A kis börtöntöltelékek gyűlölnek engem, legalább annyira, mint én magukat, így itt nem lesz pite az, amit kapnak. Világos?

- Igen.

- Igen mi? - Taeyeon megint összehúzta a szemeit, mire Jonghyun nyelt egyet.

- Igen, asszonyom.

- Helyes. - dőlt előre a nő, kezeit összekulcsolta - Külső leírást.

- Igenis, asszonyom! - a nagypofás katona azonnal vigyázzállásba ugrott - Külső leírás. Százhetven centiméter, ötvenhat kilogramm körüli.

- Pontosítson! - a nő azonnal Jonghyunra pillantott.

- Százhetvenhárom vagyok, és ötvenhét kiló - javította ki az adatokat az alvilági lény. A katona gyorsan kijavította a hibáit, majd folytatta a beszámolót.

- Bőre nem fakult, haja szőke volt átváltozáskor. Karmai nem növekedtek jelentősen, karján megjelent egy égetett fa. Szivárványhártyája kifehéredett, angyalszárnyas, és... - itt elhalkult.

 - És? - Taeyeon felvonta a szemöldökét, hangja ismét átváltott, amitől megremegett a tiszt.

- Fekete - felelte bizonytalanul. Az igazgatónő megdöbbent.

- Feketék a szárnyai? - pislogott értetlenül.

- Igen. Mint a tinta - biccentett a katona.

- Hogy? Mi vagy te? - Taeyeon egyből elfelejtette a magázódást, s gyilkos tekintette Jonghyunra meredt. Még nem találkozott azelőtt ilyen lénnyel, és ez megzavarta őt.

- Nem tudom - rázta a fejét Jonghyun.

- Nincs fekete szárnyú alvilági lény. Mindnek színes, kivéve a guardraxnak, mert azoknak fehér. A hercegié pedig aranysárga. Neked hogy lehet fekete? - felmorrant, s ez megrémisztette Jonghyunt is. Taeyeon igazgatónő nagyon kíváncsi lett.

- Sajnálom - nyöszörögte Jonghyun, de a nő csak idegesen az asztalra csapott.

- Valami keverék lehetsz, mert fajtiszta alvilági lény nem lehet fekete szárnyú! Azonnal vigyétek a laborba! Melyik lúzer ér rá? - a nő magából kikelve ordított katonáival. Nagyon felzaklatta magát azzal a ténnyel, hogy Jonghyun szárnya fekete volt, mintha a világ legrosszabb dolga történt volna.

Az egyik tiszt – valószínűleg az, amelyik erre specializálódott - elővett egy kicsi műszert. Kifejezetten hasonlított a mobiltelefonra, de mégsem volt teljesen az, ugyanis volt benne valami plusz.

- Choi Jinri. Jelölő. Ő most ráér.

- Rendben. Vigyék hozzá vizsgálatra, majd menjen a helyére! - Taeyeon intett egyet, a haderő pedig azonnal felállásra kötelezte az alvilági lényt.

Jonghyun készségesen felállt, s elindult a férfiak által mutatott irányba. Ki a teremből, végig a folyosón, majd hívtak egy liftet, amely nagyon szépen illett a házhoz. Mielőtt beszálltak volna, Jonghyun kapott egy nem kis adagnyi elektrosokkot, amelytől teljesen elgyengült. A lábain aligha tudott megállni. A férfiak belökték őt, és csendben ácsorogtak mellette, míg két emeletet mentek lefelé, a föld alá, a kiszállást követően pedig elindultak a fém folyosón. Úgy nézett ki az egész, mint a sci-fi filmekben egy modern részleg. Megfigyelő kamerák mindenhol, automata ajtók, melyek csillag formában nyílnak, s rideg hangulat. Nagyjából a negyedik ajtónál álltak meg, amely lassan kinyílt. A férfiak belökdösték rajta az alvilági lényt.

 Jonghyun körbenézett itt is, és igazából nem lepődött meg. Valahol, a szíve legmélyén érezte, hogy szinte egy őrült tudós sötét, titkos laborjába tévedt be. A terem közepén egy nagy, téglalap alakú fém "deszka" hevert, körülötte gépek, különféle felszerelések, és egy hölgy, aki éppen belépett a szemközti ajtón.

- Meghoztuk - az egyik tiszt konkrétan rálökte az alvilági lényt a valószínűleg műtőasztalként szolgáló valamire.

- Rendben. Akkor vért veszek tőle, megnézem, mi ez, utána szólok, ha jöhetnek érte - mondta a hölgy, fekete haját a füle mögé söpörvén. A katonák gyorsan összeszíjazták Jonghyunt, majd el is hagyták a termet. A lány felsóhajtott, majd nekiállt kutakodni a dolgai között.

- Mi lesz most velem? - kérdezte Jonghyun, bár nem várt választ. Tutira gyűlölte őt ez a jelölő, hiszen mégis melyik ember szeretné az alvilági lényeket? Márpedig ez a nő itt ember volt.

- Vért veszünk, s kiütlek egy kicsit. Amúgy is pihenned kell. Utána meglátjuk, mi lesz veled. - a lány kiemelt egy nem kicsi tűt az egyik fiókból - Ne aggódj! Megpróbálok óvatos lenni.

- Ez nem nyugtat meg a tűt elnézvén... - sóhajtotta Jonghyun.

- Egyszer behoztak nekem egy Guardraxot, aki tűfóbiás volt. Azt is megoldottuk. - a lány megvonta a vállát - Bár tényleg felvehetnének több embert, mert nem is ez a munkám, mégis én csinálom...

- Az nem lehet kellemes.

- Nem az. És már hat éve könyörgöm Mr. és Ms. Kimnek, hogy rakjanak valakit a helyemre, nem hajlandóak...

- Mr. Kim? - pislogott Jonghyun. Nagyon megdöbbentette őt a dolog, hogy ez a Taeyeon nem egyeduralkodó volt a kis börtönében.

- Igen, Taeyeon apja. Pár éve meghalt, mert az egyik alvilági lény széttépte, bár az ő hibája volt. Kellett neki minden egyes rabjához személyesen bemenni egy katonával...

- Mi történt? - kérdezte Jonghyun, miközben a lány közeledni kezdett felé a minimum egyliteres tartályú injekcióval.

- Amit mondtam. Régebben nem nagyon fordítottak figyelmet a védelemre, csak bilincsbe verték őket, mint a rabokat. Ez volt a Lee Sooman-féle módszer. Ez nagyon jól bevált, ugyanis Sooman sok katonát fizetett, akik el tudtak bánni egy ilyen lénnyel. Aztán ő nyugdíjba ment, és Kim Youngmin lépett a helyébe, akinek fogalma sem volt az alvilági lényekről. Kirúgatta a katonái nagy részét, vagy áthelyeztette valahova. Ekkor került be a Guardrax is. Tudod, ő az egyetlen a világon, és pontosan ezért minden a feje tetejére állt. Ide-oda küldözgette a katonáit, a Guardraxot, meg mindent. Aztán kiderült, hogy a világ legerősebb lénye ártalmatlan, ha nem hergeled fel. Nos, ő ezt tiszteletben tartotta, és miután Svájcban elhelyezték a szörnyet, kiment meglátogatni őt, majd ismerkedésképp egy ottani Mutansanim ketrecébe is bement. És vitte magával a nagykorú lányát, Taeyeont is. Nos, a svájci Mutansanim kiszimatolta a Guardrax szagát, és Mr. Kimnek támadt. Mire a svájci katonaság hatástalanította a lényt, Kim Youngmin már a halál küszöbén volt. Taeyeon ekkor átvette az irányítást, és a legmodernebb technikákat vette át Svájcból, Japánból és Oroszországból. Ez volt nagyjából három éve. De öt hónap alatt nagyon felfejlesztette az egész helységet. A Guardraxot visszahozatta ide. - miközben a lány beszélt, lassanként beleszúrta Jonghyunba a tűt - Ő a kabalája a börtönnek.

- Ő az utolsó?

- Igen. Ugyebár a herceget még anno Lee Sooman nyírta ki, belőle van Taeyeon széke. A Guardraxok, akik a herceg őrzői, kihaltak. Már csak ez az egy van, de nem mindig igazak rá a fajtájára jellemzőek, mintha kicsit erősebb lenne, mint amilyennek mutatja magát. Szóval, szerintem ne packázz vele - a lány kiemelte a már megtelt tűt tartóstul.

- Ő ilyen rosszfiú? - Jonghyun remegett. Nagyon megijesztette őt ez az egész történet.

- Majd meglátod. Na, látod, végeztünk is! - mosolyodott el a lány - Látod, csak el kellett terelni a figyelmed. Mindenki leblokkol a Guardrax-sztori hallatán, de ne izgulj, nem lesz semmi baj.

- Nem vagyok az a harcolós fajta.

- Igen, ezt tudom. Látszik rajtad.

Jonghyun ásított. Maga sem tudta, hogyan, s miért, de nagyon kimerült. Szemei nehezedtek, s azon kapta magát, hogy amíg a lány felállt, s elkezdett pakolászni, ő már majdnem elaludt.

- Ja, és üdv a Pokolban! - a lány kellemes hangja volt az utolsó, amit hallott, utána teljesen elveszítette az eszméletét.