2. Fejezet

- Szeretnénk is menni - közölte Jonghyun. 

- Ilyen hamar? - a lány gonosz mosolyra húzta száját. 

- Igen.

- Azt nem engedhetem. Ez az én területem, és bejöttetek ide - mondta az alvilági lény. Lépései olyan halkak voltak, mint egy macskának, ráadásul észrevehetetlenül közeledett a fiatal fiúk felé. 

- De mi nem vagyunk ellenségesek - Kibum hangja remegett. Félve bújt szerelméhez, hátha ő majd csinál valamit. Csakhogy Jonghyun sem tudott mit tenni. Remegni legfeljebb. 

Ő ugyanis tudta, hogy saját fajtájából adódóan gyilkos volt. 

- Egy szóval nem mondtam, hogy azok vagytok. - eddigre a vörös hajvégű lány pont Kibum elé ért - Mi a neved, ember?

- Kibum - válaszolta remegő hanggal, ám a lány ekkor Jonghyunhoz fordult.

- Neked?

- Jonghyun.

- Qian vagyok - mutatkozott be ő is, mintha egy rendes ember lett volna. Csakhogy nagyon nem volt az. Jonghyun érezte, hogy démoni feromonjai voltak. 

- Örülök a találkozásnak, de nekünk mennünk kell - az idősebbik fiú megszorította a táskáját. Ösztönei súgták neki, hogy öljön. Minden egyes porcikájával neki akart ugrani az alvilági lénynek. Igen, Jonghyun tudta jól, hogy Qian gyengébb volt nála, így harci kedve erősödött. Hamarabb le tudta volna győzni a lányt, mint visszafutni a patakhoz. 

- Ó, azt nem engedhetem - a lány elvigyorodott. Hatalmas agyarai kilátszottak, s ezek megrémisztették Kibumot. A fiatalabbik fiú egyre inkább Jonghyun mögé araszolt, de nem engedte el szerelme kezét. 

- Mi csak emberek vagyunk, nem akarunk tőled semmit! - hangja remegett, mire Quian arcára elégedett mosoly ült ki.

- Locsi-fecsi - mondta. Hangjában szinte a boldogság érződött. Így lebuktathatott még egy békés természetű alvilági lényt. 

Gonosz trükk volt. 

Nagyon. 

Biztos nem Jonghyunnal kezdte. 

- Na, mi viszont megyünk - Jonghyun megszorította Kibum kezét, és elhúzta őt Qiantól, mielőtt valami baj történne. Nem akarta, hogy bármiféle rossz mozdulatot tegyen a lánnyal szemben, elvégre nagyon nem állt szándékában támadni. Semmi köze nem volt az erdőkhöz, és bár nagyon is tudta, hogy szabályt szegett, bízott a szerencséjében, valamint a lány jóindulatában. Ő hinni akart abban, hogy mindegyik alvilági lény elért egy bizonyos intelligenciaszintet, így nem volt szükség a felesleges vitákra. Természetesen tisztában volt bizonyos tényekkel, mint például azzal, hogy ő alvilági lényként egy másik ilyen területére lépett, és ezzel akarva-akaratlanul területért folytatott harcot provokált ki magának, de érzett valamit a lányon. Ő sokkal erősebb volt, mint a terület tulajdonosa, és ez talán kiskaput jelenthetett az ő számára. Elvégre nem sok esélye lehetett ellenfelének, és Qian biztosan nem tudta, hogy Jonghyun semmit nem gyakorolt már egészen régóta. Hogy is gyakorolhatott volna, amikor egyáltalán nem volt célja harcolni? Ő csupán békésen szeretett volna élni a szerelmével, és ez nem ért meg semmilyen kockázatot. Nevelője is sokban segítette a beilleszkedést. Talán pontosan emiatt gondolta Jonghyun úgy, hogy elmehet. Qian ereje az övének a felét sem érte el, ez pedig nagy reményt adott a fiúnak.

Talán a lány is megérezte ezt a különbséget, és ez nagyon nagyban segítette volna az angolos távozást. Semmi hasznuk nem volt egy ilyen harcból, csak az, hogy az emberek elviszik őket. Így csupán tényleg azt gondolta a legjobb megoldásnak, hogy szerelme kezét megfogva elindult az ösvény felé.

- Én a helyetekben nem mennék el - Qian gonoszul elvigyorodott, majd gyorsan melléjük sietett. Nem volt semmivel sem gyorsabb, mint az emberek, és talán ez volt benne az egyik legrémisztőbb. Bár Jonghyun érzett bizonyos dolgokat a lánnyal kapcsolatban, fogalma sem volt, hogy ellenfele milyen erővel bírt, avagy mit tudna tenni a területe megszerzése céljából. Csak annyit érzett, hogy a két faj között nagy különbségek voltak. Ebbe nem lett beleszámítva Jonghyun esetlensége, vagy az, hogy azelőtt sosem alakult át, így fogalma sem volt arról, miképp kell rendesen használni az erejét. Ha pedig ez a Qian egy Mutansanim volt, akkor felmerült egy hatalmas probléma. Például az, hogy azok a lények a képességeikhez képest nagyon jól tudtak küzdeni, és Kangta, Jonghyun oktatója, nem egyszer mesélt olyat, hogy egy-egy figyelmetlen erős alvilági lényt se perc alatt leterítettek. Nem mellesleg Jonghyunnak ötlete sem volt arról, hogy pontosan milyen képességekkel rendelkezett. Teljes erejét nem tudta sosem használni, így csak alapokat gyakorolt, amik sok fajtára igazak voltak. Például képes volt az öngyógyításra. Ezt kifejezetten sokszor alkalmazta a való életben is, hiszen ez a képesség nem igényelt átalakulást. Akármikor megvágta magát, fel tudta gyorsítani a saját sejtregenerálódását, így egy órán belül teljesen elmúlt a seb. Azzal is tisztában volt, hogy valamilyen furcsa erőnek köszönhetően tudott az emberek gondolataiban turkálni. Erre véletlenül jött rá, és gyakran használta ki ezt az erejét. Kibum álmaiban is meg tudott jelenni, igaz, ekkor már nagyon kellett koncentrálnia, ugyanis ez az erő már sokkal inkább az átalakult formában volt használatos.

- Mert? - pislogott Kibum értetlenül. Jonghyun megszorította szerelme kezét, és nekilódult. Nem futott, de nagyon sietett. Qian természetesen könnyedén felkapcsolt az ő szintjükre, de Jonghyun igyekezett gyorsítani. Tudta, hogy mi lesz, ha a lányt hagyja kibontakozni, vagy beszélni, és ő ezt meg akarta akadályozni. Nem engedhette, hogy bármi ilyen megtörténjen.

- Megyünk - jelentette ki határozottan, és újra húzni kezdte szerelmét maga után. Tudta, hogy meg kell őrizni a hidegvérét, Kangta is mindig arra tanította őt. Akármikor az volt, hogy Jonghyun felidegesítette magát, oktatója mindig ugyanazt a pár sort mondogatta neki, nehogy átalakuljon:

"Egy zöld mezőn vagy. A szellő lágyan lengedez, megmozgatva minden egyes apró fűszálat, mely táncra perdül. Minden világos. Melletted egy őz legelészik békésen, előtted kis nyuszi ugrál. A fűben veled ül egy ember, aki miatt tudod, nem lehetsz erőszakos. A nyugalom szigetén vagy, és semmi nem zavarhatja meg a lelkiállapotod. Te te vagy, és nem küzdesz, mert akkor ez a nyugodt világ összetörik."

Jonghyun most is erre a kis szövegre gondolt, hiszen igaza volt Kangtának. Nem fedhette fel magát Kibum előtt, mert akkor vége lesz ennek a kapcsolatnak, hiszen szerelme is csak egy ember volt, aki elítélte az alvilági lényeket. Nem értette volna meg azt, hogy az idősebbik démon létére is képes volt emberként gondolkozni. Egyértelműen nem kockáztatott, mert nem kockáztathatott. Túlságosan szerette Kibumot ahhoz, hogy elveszítse, elvégre az egész élete a fiatalabb körül forgott. Nem érthette semmilyen kívülálló azt a kapcsolatot, amely kettejük között volt. Jonghyun imádta Kibumot már akkor is, amikor még csak ismerkedtek, és ez sosem múlt el. Jonghyun akkor mosolygott, amikor Kibum, akkor sírt, amikor Kibum, és akkor volt boldog, amikor Kibum. Akármennyi pénzt szerzett, azt szerelmének adta, még akkor is, ha Kibum emiatt többször megsértődött rá. A szerelméért tette, és Kibum ezt viszonozta is, bár neki könnyebb volt, hiszen gazdag családból származott. Ő is mindig vásárolt valamit Jonghyunnak, és sosem hozta szóba a vagyoni különbséget, hiszen minden közös volt. Az évek múltával közös bankszámlát nyitottak, így mind a ketten hozzá tudtak férni mindenhez. Jonghyunnak pedig ez volt az élete. Kangta befejezte a munkáját, mint nevelő, és bár vele sem szakadt meg a kapcsolat, Jonghyun felnőtt, s mindent megosztott szerelmével. Ebből pedig a szülőknek is jutott mindig.

Nem hagyhatta ezt veszni! Nem hagyhatta,hogy Qian miatt ne kelhessen fel minden reggel szerelme mellett, ne fogyaszthassa szerelme reggelijét, ne mehessenek együtt egyetemre, onnan ne mehessenek a kedvenc éttermeikbe enni, onnan pedig ne mehessenek haza. Nem tudta volna feldolgozni, hogy nem mehetnek el együtt moziba, teázni, futni, vásárba, különféle városokba kirándulni, vagy esetleg játszani egy jót a lakásban. Meg kellett akadályoznia azt, hogy ez esetleg megtörténjen.

- Hagyj minket békén! - szólt. Qian felnevetett. Egyértelműen ő nem igazán akarta ezt a lehetőséget kihagyni. Ösztönlény volt, s ezt Jonghyun nagyon is jól látta, így menekülni kezdett. Nekilódult, miközben maga mögött rángatta szerelmét. Szerencsére Kibum elég hamar fel tudta venni a tempót, ezzel pedig együtt gyorsabban tudtak haladni. A lehető legerősebb rúgásokkal emelkedtek el a földtől, ami nem kicsit segítette elő a rohanást. Jonghyun minden erejét bevetette, hogy minél hamarabb ki tudjanak jutni az erdőből. Cakkozott a fák között, miközben azon imádkozott, hogy a lány ne egy Mutansanim legyen. Igaz, a többi fajtáról fogalma sem volt, de azt tudta, hogy a nevén nevezett lény milyen kegyetlen tudott lenni edzés nélkül is. Éppen emiatt szinte könyörgött, hogy ne azt kapja ellenfelének, vagy el tudjon menekülni biztonságban a szerelmével. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy ez sikerült nekik. Qian sehol sem volt, ez pedig megnyugtatta az idősebbik fiú lelkét. Kicsit lassított a tempón. Ő még könnyedén bírta volna, hiszen alvilági lény volt, és ő még a természetbe tartozott a fajával. Neki nem volt megterhelő több kilométert futni naponta, sőt, mi több, a teste ezt igényelte is. Gyakran mocorgott, hogy kilométerhiányát pótolja valamivel, elsősorban azzal, hogy boltba ment, gyalogolt az iskolába, eljárt futni, meg ilyenek. Igaz, a sprintben nem jeleskedett, de hosszútávon leverhetetlen volt. Kiskorában Kangta mindig elvitte magával egy kisebb vidéki városba, és ott biciklizett, miközben a lény futott mellette. Esetleg a kedves oktató autóban ült. Ez persze nem zavarta a fiút, hiszen tisztában volt azzal, hogy felesleges energiáját le kellett futnia, különben baj lett volna.

Jonghyun már nyeregben érezte magát. A lány nem követte őket, ez pedig pozitív dolognak minősült. Léptei egyre erőteljesebbek voltak, mintha már csak az utolsó lépést kellett volna megtennie a célba éréshez. Nem engedte el a mellette futó Kibum kezét, mi több, érezte, hogy neki kellett húznia szerelmét. Tudta, hogy már közel volt a cél.

- Ez elég rossz próbálkozás volt - Qian előlépett egy bokorból, ezzel megállásra kényszerítve a szerelmeseket. Kibum remegve bújt Jonghyunhoz. Rettegett attól, hogy a lány mit fog lépni.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte.

- Nos, beléptetek a területemre. Hidd el, Kibum, nekem sem áll szándékomban sokat játszadozni veletek, sőt, ha tehetném, nem is támadnék rátok, de sajnos muszáj. Nem hagyhatom, hogy itt lófráljatok, ugye, megértitek? - a lány kiengedte szemfogait, melyek megduzzadtak, mintha egy vámpír lett volna.

- Akkor miért teszed ezt? - folytatta a fiatalabbik fiú.

- Mert muszáj. Tudod, ösztön - a lány közelebb lépett hozzájuk, szemeiben valami érdekes csillogott.

- Nem értem. Tudod, hogy az emberek nem jelentenek veszélyt a fajodra. Területvédésileg sem. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy nem szereted, ha itt lófrálunk, de nem vagyunk démonok, mint te, így teljesen felesleges ezt a vitát tovább szítani. Elmegyünk, és békesség van - próbálkozott Kibum. Jonghyun lesütötte a szemeit. Eddig minden rendesen működött. Tudta, mikor kell elmennie egy területről, hogy a tulajdonos ne találja őt meg. Eddig mindent nagyon is jól megszervezett. Erre tessék! Most veszélybe került, és tudta, hogy mindennek vége volt. Nem tudott elég jól cselezni ahhoz, hogy Qian elveszítse őket. Arra meg semmi esély nem volt, hogy esetleg valahogy kiegyezzenek a távozás érdekében. Talán most érezte magát Jonghyun a legrosszabbul. Tudta, hogy még lehetett találnia kiutat, de ahhoz a szerencsének is közbe kellett játszania.

A lány gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, itt senki sem démon! - harsogta - Itt csak alvilági lények vannak. Ne hívjatok minket démonoknak, mert mi nem vagyunk azok!

Kibum nyelt egyet.

- Akkor is... te démon vagy, mi emberek... - kezdett bele, de a lány megszakította őt.

- Legyen, Kibum. Majd meglátjuk, hogy az ember pasid mennyit tesz meg azért, hogy ne öljelek meg - kacsintott, majd gyomron rúgta Jonghyunt. Az alacsonyabbik fiú egyből odakapott, ez pedig bőven elég idő volt Qiannak ahhoz, hogy Kibumot valamilyen furcsa erővel hatástalanítsa. Ezek után karmait kiengedte, s több helyen is megszurkálta Jonghyunt.

Ő pedig tűrte. Iszonyatos volt a fájdalma, de tűrte, mert tűrnie kellett, hogy ne szakítsák őt el a szerelmétől. Már több sebből vérzett, mikor a lány otthagyta őt, és Kibumhoz fordult. A fiatalabbik sikoltozott, hogy a démon hagyja békén szerelmét, és most rajta volt a sor. Qian nagyot taszított rajta, majd fogait belevájta a vállba.

- Áááá! - Kibum felüvöltött a fájdalomtól, szemeiben könnyek gyűltek, melyek lefolytak immáron koszos arcán. Nem tudott ellenkezni, ugyanis a lány fogaiban bénító folyadék volt.

- Na, mi van, Jonghyun? Nem teszel semmit? Én lassanként kiiszom a vérét, és akkor nem lesz Kibummie...

Jonghyun felállt.

Ezt nem hagyhatta, így minden erejét összeszedve rohant a lány felé, aki egy laza lendülettel visszalökte őt.

"Jonghyun, segíts" - gondolataiban meghallotta Kibum könyörgését, így szerelmére nézett. A fiatalabb fiú tekintete már nem volt tiszta a sok vérveszteségtől. Jonghyun tudta: vagy lép, vagy elveszíti kedvesét - "Kérlek, tegyél valamit! Akármit"

Ez pedig elég volt a fiúnak.

- Qian, hagyd őt békén! - kiáltotta dühösen, de a lány csak jobban szívta Kibum vérét.

Nem volt menekvés. Nem hagyhatta szerelmét meghalni, inkább vállalta azt, hogy örökre elveszíti őt, de legalább élni fog.

Haragja felülkerekedett magán, így másodpercek alatt megtörtént az, ami eddig sosem. Hátába iszonyatos fájdalom hasított, mintha éppen két nagy helyen szakították volna fel a bőrét. Szemfoga megnövekedett, szivárványhártyája hófehérré változott, s bal keze szintén több helyen égett. Szó szerint, ugyanis a saját teste égetett bele egy fa alakú mintát. Egy pillanatra megrogyott, ugyanis ő maga is érezte, amint erő szabadult fel benne. Mégis csak az érdekelte, hogy szerelmét megmenthesse. Szerencsére Kangta mindent megtanított neki elméletben, így csak próbálkoznia kellett.

- Azt mondtam, engedd. Őt. El! - az utolsó szónál ő maga sem tudta, mire gondolt, de az egyik fa gyökere megnyúlt, s kígyóként a lány köré csavarodott, majd lassan szorongatni kezdte őt.

Kibum erőtlenül a földre rogyott, mintha már semmi élet nem lett volna benne.

- Bummie! - kiáltotta Jonghyun, s azonnal szerelméhez rohant. Aggódott érte, ez pedig nagyon is látszott rajta. Sajnos szárnyai nagyon is útban voltak neki, ráadásul az egyensúlyában is zavarták őt. Rengetegszer esett ki a lendületéből, de végül odaért. Lehajolt kedveséhez, s a sebet kezdte el nézegetni. Nem... képtelen volt meggyógyítani azt, de valamit igyekezett tenni, még akkor is, ha ez erejének majdnem teljes felemésztésével járt. Ő meg tudta magát gyógyítani kétféleképp is.

- Csak meg kell idéznem egy véralvadást elősegítő növényt... - lihegte, s gondolataiban kezdett turkálni. Tenyerében hamarosan kinőtt egy kicsi növényke. A fiú letépte azt, s szerelme sebeire tette. Talán ezzel túl fogja élni... minden erejével azon volt, hogy szerelme újra az eszméleténél legyen, s emiatt elfeledkezett Qian fogva tartásáról. A fa gyökere lassan visszatért eredeti helyére, ezzel pedig a lány felszabadult. Alig hallhatóan Jonghyun mögé osont. Felkészült a csapásra.

Az egyetlen probléma az volt, hogy Jonghyun mindent hallott, ugyanis a föld rezgéseiből érezte a lány mozdulatait. Mikor Qian támadni akart, a fiú egyszerűen tüzet lövellt ki a testéből. Ő maga sem tudta, hogyan csinálta, de azt sejtette, hogy ösztönei erősebbek voltak a tudatánál, és inkább ezekre hagyatkozott öntudatlanul.

- Állj ki ellenem - Qian felállt. Bár nyaktól lefelé a bőre leperzselődött, ő nem adta fel olyan könnyedén a harcot. Nem veszíthetett, hiszen akkor a saját területe is veszélybe került. Átalakult az alvilági formájába. Bőre kifakult, szinte hófehérré vált mindenhol az égett részeken kívül, körmei megnyúltak, fogsora átalakult. Jobb kezén kis részen felszakadt a bőr.

- Ne szórakozz, te egy Sanguido vagy! A leggyengébb mindközül - mordult rá Jonghyun. Kisebb dolga is nagyobb volt, mint a lánnyal ilyen felesleges harcot folytatni. Nagyjából tisztában volt a jelekkel, démoni alakokkal. A Sanguido karjele egy csepp volt, a Servientesé két párhuzamos vonal, a Mutansanimnak nem volt ilyenje, a Medicusastnak hullámos vonal, a többire meg nem emlékezett.

- És? Még mindig erősebb vagyok nálad! Azt se tudod, hogyan fuss azokkal a hatalmas, fekete szárnyaiddal! - nevetett fel a lány. Az ő szárnyai kisebbek voltak, és inkább egy denevéréhez hasonlítottak, semmint egy angyalihoz. Igaz, azt csak a három legnemesebb fajta érdemelte meg a hercegen kívül, bár arra nem figyelt, hogy melyiknek milyen színű volt.

- Jó, küzdjünk meg - Jonghyun felállt Kibum mellől, hogy bármi áron védhesse a testet. Csak egy dolog izgatta. Az, hogy minél hamarabb visszaalakulhasson. Hátha még nem vették észre az emberek a másságát.

Hogyan is tanította őt Kangta? A szárnyak olyanok, mint a kezek? Akkor valahogy úgy is mozognak. Gondolataiban átgondolta a lépéseket. Először a jobbat mozdította meg. Aztán a balt.

Miután működött, meg kellett tanulnia az egyensúlyt gondolatban megcsinálni. Erre pont annyi ideje volt, amire Qian megérkezett. A lány teljes erőből rohant a fiúnak, aki majdnem az utolsó pillanatban egyszerre mozgatta meg a két szárnyát, aminek köszönhetően feljebb repült. Tisztában volt azzal, hogy tüdeje hasonlított a madarakéhoz, és apró légzsákocskákkal volt tele, hogy fenn tudjon maradni a levegőben. Nos, éppen ezért gyűlölt orvoshoz járni. Mindig félt, hogy valamilyen úton-módon kiderül, hogy nem volt ember.

"Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tovább..." gondolta. Oktatója tanácsai segítségével arra gondolt, hogy mit is kellene csinálnia pontosan. Ahhoz, hogy ő, ha minden igaz, Elementudeként, támadhasson, át kellett mindent alaposan gondolnia. Vizet akart csinálni, amihez a levegő oxigénatomjait ki kellett szűrnie, s saját magának hidrogént előállítania. Ez sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen igazából volt. A kis molekulák automatikusan cselekedtek neki, s mire Qian észbe kapott, tűzforró víz égette meg testét.

"Egy démon!"

Jonghyun felkapta a fejét a koncentrálásból. Qian összerogyott, de még élt, bár ez őt akkor és ott nem érdekelte. Kibum gondolatbeli kiáltása kirántotta őt a remek kis támadásából.

- Kibummie! - szárnyai csapkodását abbahagyva a földre került, s szerelméhez rohant. Még mindig útban voltak a plusz végtagjai, de igyekezett nagyjából egyensúlyban maradni. El is feledkezett az alvilági formájáról. Nem gondolt a visszaváltozásra, csak arra, hogy szerelmét biztonságban tudhassa. Nem érdekelte őt semmi, csak Kibum, aki lassanként felült. Biztos hatottak a furcsa gyógynövények, s így a fiú magához tudott térni.

- Démon vagy - suttogta erőtlenül. Persze, nem csak ez járt a fejében. Kibum sokkal kevésbé volt erőtlen, mint amennyire meg volt ijedve.

- Igen, de ez nem jelent semmit. Várj, adok neked ivóvizet. Arra most szükséged lesz. Innod kell! - Jonghyun kivette a táskából a vizet. Tudta, hogy amit ő idézne meg, azt szerelme nem inná meg - Fáj valamid?

Kibum remegő kezekkel fogadta csak el a palackot. Rettegett az előtte guggoló szörnyetegtől, undorodott tőle, s leginkább gyűlölte, hiszen a faja több ezer embert ölt már meg. A sokktól egy árva szót sem tudott szólni, mi több, inni sem akart. Nem igazán tudta, hogy mi járt a fejében... csak annyit tudott, hogy félt.

- Bummie, kérlek, mondj valamit! - a fiú leengedte maga mellé szárnyait tehetetlenül. Vége volt. Kibum sokkhatás alá került, s ez erős ütés volt Jonghyun számára - Kérlek, menjünk innen! Itt veszélyben vagyunk...

Semmi válasz. Kibum némán meredt maga elé, mintha csupán egy régi baba lett volna. Sötétszínű szemeiben semmi nem csillogott már. Tekintete üveges volt, arca kifejezéstelen.

Sérült válla néha meg-megremegett, ahogy az idegek futkostak rajta. Nem tudott rendesen begyógyulni, de annyira éppen sikerült, hogy ne vérezzen. Mindemellett remegett.

- Tudom, hogy most mit gondolsz. - Jonghyun felsóhajtott - Azt, hogy én egy démon vagyok.  Nem akartam felfedni magam, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elveszítelek, de mégis megtettem, mert nem akartam, hogy meghalj. Azonban, ha elfutunk, még lehet jövőnk. Akkor még együtt leszünk... mert én szeretlek, és ez nem változik meg attól, hogy én alvilági vagyok... megígérted, hogy bármi legyen is, szeretni fogsz... - nem tudta folytatni. Szavába ismeretlen férfihangok vágtak.

- Ott van egy! - ordította valamelyik - Ott egy ember is!

Jonghyun reagálni sem tudott, láncból készült lasszószerű dolgokat hajigáltak hozzá, melyek sokasága mozgásképtelenné tette őt. Jobb, s bal felkarját is két-két ilyen lánccal akadályozták a mozgásban, csakúgy, mint szárnyait s lábait. A nyakához csak egyet szorítottak, és ez még semmi sem volt. Valamilyen furcsa módon elektromos áramot vezettek bele. Nem volt túl erős, csak éppen annyira, hogy ne tudja fitogtatni az erejét. Jonghyun megremegett az erő hatására.

- Megvan! Rántsátok el! - kiáltotta egy másik ember.

- Kibummie... segíts... mondd, hogy nem bántottalak... kérlek... - amint az emberek rántottak rajta, érezte a fémet, mely nyakához szorult. Nem kapott rendesen levegőt, így saját magának kellett termelnie oxigént a fulladás elkerülése végett.

- Hozzátok a másikat is! - ordították a katonák.

- Kibummie! Segíts! Könyörgöm! Mondd, hogy szeretsz még! Mondd, hogy vigyázol rám! Nem veszíthetlek el! - Jonghyun arcáról patakként zúdultak a könnyek, s lassan a földön kötöttek ki. A fiú pedig hiába ellenkezett az emberekkel, azok jóval többen voltak. Belökték őt az autóba, miközben mindent összekötöttek rajta, nehogy támadni merjen. Nem, mintha akart volna. Neki csak egy dologra lett volna szüksége: Kibumra. Arra a fiúra, aki ott ült a földön, körbevéve néhány katonával.

Hamarosan érzett maga mellett egy puffanást. Qian volt az. Ugyanígy összeláncolva.

Az autó elindult. Jonghyun valahogy felült, hogy utoljára láthassa a szerelmét. Most mennie kellett az ismeretlen helyre.

Kibum csendben ült a földön. Nem reagált semmire, nem tudott megmozdulni, beszélni, figyelni. Csak egy dolog zakatolt a fejében: az, hogy Jonghyun egy démon volt. Az az ember, akivel több, mint nyolc éve mindenét megosztotta, nem volt más, mint egy alvilági faj. Egy gonosz lény. Egy kegyetlen gyilkos.

Kibum a gondolataiban azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg Jonghyunt.