2016. november 19., szombat

1. Fejezet




Az ajtó kinyílt, és egy felettébb aktív ember ugrott be rajta. Szó szerint. Sötétbarna fürtjein megcsillant az ablakon át bejövő nap fénye, miközben ő boldogan mosolygott.Talán csupán a reggelnek örült, de sokkal inkább valami más bújt meg e lelkesedésben.
- Jó reggelt, álomszuszék! - kiabálta vidáman, ahogy az ágy felé pillantott, melyben még békésen szunyókált valaki - Jonghyun! Kelj fel, hasadra süt a nap!
Az említett Jonghyun megfordult az ágyban, de szemeit még nem nyitotta ki. Túl jól aludt ahhoz, hogy kimásszon a helyéről. Visszahúzta őt az ágy. Egyszerűen még nem akart onnan kimászni.
- És ezzel most mit csináljak? Fotoszintetizáljak? - kérdezte morogva, majd jobban a fejére húzta a takarót.
- Hülye.- forgatta a szemét a másik - Szünet van, élvezzük ezt ki! Menjünk kirándulni!
Jonghyun felsóhajtott.
- Már Szöul összes körzetét bejártuk, sőt, a külvárosban is voltunk egy csomószor. Hova akarsz még menni, Kibummie? - kérdezte unottan. Nem mintha nem szeretett volna bóklászni a városban, de nyolc év alatt már nagyon alaposan végigjártak mindent.Néha pedig kifejezetten jól esett pihenni.
- Menjünk az erdőbe - Kibum ilyen volt. Imádott sétálni, felfedezni a vidéket, kirándulni. Imádott mindent, csak otthon ülni nem, hiába a pihenésre való vágy, ő unatkozott. 
- Jó, menjünk - sóhajtotta Jonghyun, majd kimászott az ágyból, s papucsába belebújva kedvese felé ment egy puszit kérni, amiért ilyen nagylelkűen feladta a lustálkodási idejét.
- Szeretek városon kívül lenni, még akkor is, ha veszélyes - mondta Kibum, s lágy csókot lehelt az idősebb szájára. Szerette Jonghyunt, teljes mértékben meg tudott benne bízni, hiszen középiskola óta együtt voltak, mindent tudtak egymásról.
Kivéve azt, amit Jonghyun eltitkolt Kibum elöl.
- Mondtam már, hogy megvédelek - sóhajtotta az idősebb.
- Tudom. Te vagy az én nagy, erős kutyusom - Kibum macskaszemei huncutul csillogtak, miközben vékony, de annál vonzóbb szája mosolyra görbült.
Jonghyun viszonozta a gesztust, s azonnal a konyha felé vette az irányt.
Már éhes volt, ráadásul Kibum főzött a világon a legjobban, így Jonghyun akkor is megéhezett, ha teljesen telve volt előtte. Volt valami megragadó párja főztjében.
Azonnal leemelte a gáztűzhelyen lévő serpenyőt, s tányérjára öntötte a maradékot. Kibum már evett, mert a mosogatógép ki volt nyitva.
Kiöntötte magának szokásos reggeli kávéját, ezt követően pedig leült enni. Kibum főztje tökéletes volt. Minden fűszert profin tudott használni, így soha, semmilyen étel nem volt túl sós, vagy túl sótlan.
Kibum jobb szakács volt, mint az, amelyik Szöul legmenőbb éttermében dolgozott. Többek között ezt is imádta benne Jonghyun.
- Ízlik? - a kis szakács mosolyogva sétált be a konyhába. Nagyon izgatott volt a kirándulás miatt. Szeretett a természetben járni, még akkor is, ha ekkor a saját testi épségüket kockáztatták. A nem megfigyelt területeken ugyanis megfordultak bizonyos alvilági lények, akik szívesen támadtak emberre.
Talán éppen ezért ez egy komoly probléma volt a világban. A démonok - ahogy az emberek hívták őket - természetfölötti erőkkel rendelkeztek, és nagyrészüket az ösztönök irányították, így nem ijedtek meg egy kis játszadozástól. Gyakran elbújtak erdőkben a fák között, tengerparton, meg igazából mindenütt, kivéve a szigorúan őrzött városokban. Szöul is ilyen volt. Nem jöhetett be holmi jött-ment, csak a papírjaival, és csak akkor, ha erre engedélyt kért. A hadsereg nagyon komolyan vette feladatát, és igyekezett minden démont fogságban tartani.
Ettől függetlenül az emberek már megtanultak együtt élni az ilyen nehézségekkel. Nem foglalkoztak az alvilági lényekkel, hiszen védve voltak, a természeti területeken pedig nem igazán találkoztak velük. Ennek legfőbb oka az volt, hogy egy démon sem a butaságáról lett ismert. Mindegyik nagyon jól tudta, hogy az emberek behálózták a környékeket elektronikai rendszerekkel, és régiókba osztva figyelték, nehogy valami baj történjen. Amikor egy lény felfedte magát, akkor megjelent a haderő, és elvitte a szörnyeteget máshova.
Hogy hova?
Azt már senki nem tudta.
Minden őrzött volt, az embereknek nem kellett mitől félniük a városokban, de a kockázat fenn tudott állni a szabadban. Éppen ezért az emberek nem igazán jártak ki lakóövezeteikből. Ezeket a valamiket az állatokhoz hasonlították, akik általában nem voltak agresszívak másik fajjal szemben, csak két esetben. Az egyik az volt, hogy kiszimatolták a rossz szándékkal érkezőket. Olyankor azonnal az ismeretlennek rontottak, hogy széttépjék, mielőtt valami baj történne a területükkel.
A másik ok ennél érdekesebb volt.
Csakúgy, mint a ragadozók, ők is felosztották a "vadásztereiket". Amennyiben egy másik démon lépett egy már megjelölt területre, erőharcot kellett vívnia a másik lénnyel, akié a régió volt. Ekkor mindig kiérkeztek a katonák, és mind a kettő rejtőzködő démont elkapták.
- Miért kell neked minden áron az életünkkel játszanod? - sóhajtotta Jonghyun, majd bevett egy újabb falatot a szájába. Tekintetét nem vette le szerelméről, aki ekkorra már a hűtőben turkált. Biztosan szendvicseket akart készíteni a túrára.
- Ugyan, ezek a valamik nem támadnak meg minket. - Kibum kihajolt egy rakat holmival a kezében, melyeket az asztalra pakolt - Nekik sem jó az, ha felfedik magukat. Elvégre emberi formában nem lehet őket megkülönböztetni tőlünk. Ez bennük a mocskos. Úgy néznek ki, mint te vagy én, aztán egyszer csak átalakulnak. Az egyetlen szerencsénk az, hogy városokba nem juthatnak be. Gondolj bele, miket tennének itt! Meg sem tudnánk őket különböztetni egy embertől!Itt randalíroznának...
Jonghyun már figyelmen kívül hagyta Kibum szitkozódását az alvilági lényekkel kapcsolatban. Minden ember ilyen volt. Utálkoztak. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy ilyen valaminek mennyivel bonyolultabb volt az élet. Ő, Kim Jonghyun nem ítélt el senkit. Tisztában volt azzal, hogy az emberek féltek, és azt is tudta, hogy minden az akarattól függött. Volt olyan alvilági lény, amely felül tudott kerekedni az ösztönein, és emberként élni. Persze, ettől függetlenül gyakorolgatni kellett, de ezt a felesleges energiát le lehetett vezetni átváltozás nélkül is, így nem került a figyelem középpontjába. Jonghyun tudta, hogy ez a módszer működhet, ha elég erős az akarat. Túl jól tudta, mennyire kordában kell tartania egy lénynek magát az elején.Ez persze később megszokás lesz, így automatikusan csökken az energiaszükséglet mértéke.
- Milyen szendvics lesz? - jobbnak látta témát váltani. Utált az alvilági lényekről beszélni, hiszen nem igazán egyezett a véleménye a más emberekével.
- Tegnap estéről maradt egy csomó tonhalkrém, így arra gondoltam, beleteszem azt, hogy elfogyjon.
- Rendben - biccentett Jonghyun, majd elpakolt maga után, s elfutott felöltözni. Kibum ugyanis már készen állt az indulásra, egyedül a cipője hiányzott felszereléséből, míg az idősebbik még javában pizsamában parádézott a lakásban. Persze, nem sokáig, mert hamarosan felkapott egy kényelmes nadrágot, pólót és fehérneműt. Gyorsan rendbe szedte magát, és máris sietett kedvesének segíteni a bepakolásban.
- Kész - jelentette ki Kibum hamarosan, miközben bezipzárazta a táskát.
- Majd én viszem - Jonghyun egyből átvette azt, s vállára tette. Ezek után kiment az előtérbe, ahol felkapta túracipőjét, majd szerelmét megvárva kiment, s bezárta maga mögött az ajtót.
Ez volt az ő kettejük lakása a hetedik emeleten. Kibum szülei vették, hogy fiuknak ne kelljen messze laknia az egyetemtől. Jonghyun pedig beköltözött oda, tekintve, hogy a két fiatal régóta együtt volt már. Kibum kinyitotta az autót, és megvárta, hogy Jonghyun bepakoljon. Ezek után behuppant a vezetőülésbe.
Izgatottan indította be a járgányt, s amint Jonghyun is beült, útnak is eredtek.
- Alig várom, hogy lássak rendes fákat - mondta Kibum boldogan. Imádta a természetet, az erdők pedig kifejezetten lenyűgözték őt, amiből Szöulban nem sokat láthatott.
- Én is - biccentett Jonghyun. Ő ezzel nem teljesen értett egyet. Kedvelte a természetet, de kifejezetten utált városon kívül lenni. Ennek egyértelműen az volt az oka, hogy rettegett kinn. Félt attól, hogy bármiféle démoni szerzet esetleg megtalálja őket Kibummal. Bár e balszerencsés dolog eddig még egyszer sem fordult elő, minden alkalommal csak ez járt a fejében. Így csak csendben bámulta az utat. Szeretett városban élni, ott legalább biztonságban tudhatta magukat.
- Amerikában elfogtak egy démont, Utah államban. A lényt nagy valószínűséggel ösztönei irányították, így következik az, hogy több mint hatvan embert lemészárolt egy szupermarketben. - amint az ismerős bemondó hangja felcsengett, Jonghyun azonnal odapillantott - Szerencsére az Egyesült Államok hadserege időben tudott lépni, hogy leszereljék az ifjú démont. Szakértők szerint egy Mutansanim, ebből kifolyólag könnyen át tudott alakulni állattá. Pusztítása után hatvanhárom halott, nyolc súlyosan sérült, és húsz kevésbé sérült embert sikerült megszámolnunk. A Yangwoon úton karambol történt...
- Rohadékok. - morogta Kibum - Egyáltalán hogyan jutott be egy bevásárlóközpontba? Amerikában nem védik az embereket az ilyen mocskoktól?
- Lehet, hogy álcázta magát. - vont vállat Jonghyun. Őt ez annyira nem érdekelte - Tudod, ezek amerikaiak. Lehet, hogy őket könnyebben át lehet vágni.
- Majd tanulnak belőle - Kibum megadóan felsóhajtott.
- Ki tudja, lehet, hogy a társadalomban nőtt fel, csak hirtelen bekattant. Ez is egy Mutansanim volt. Tudod, hogy milyenek...
- A fene se tudja. Mind egyforma - forgatta a szemeit Kibum.
- Nem teljesen - Jonghyun önmegadóan felsóhajtott. Nem szerette, amikor az összes alvilági lényt egybe fogták. Mind különbözött a másiktól. Bár Jonghyun nem volt tisztában azzal, hogy milyen fajok is voltak pontosan, azt nagyon jól megfigyelte, hogy egy Mutansanim és egy Sanguido között nagyon nagy különbség volt. A Sanguido inkább vámpírhoz hasonlított. Ölt, vért szívott, és volt egy démoni alakja. Ezzel ellentétben a Mutansanim farkashoz hasonlító lénnyé tudott válni. Gyakran tűnt agresszívnek, és nem egyszer támadott meg embert kedvtelésből. Egyértelműen nem volt minden faj ugyanaz.
- Amíg az én közelemben nincs egy sem, addig nem érdekel - vont vállat a szerelme. Jonghyun csak némán biccentett, és egyre komolyabban gondolta azt, hogy le kell ülnie bizonyos dolgokat megbeszélni Kibummal. Csakhogy félt.
Utált hazudni élete szerelmének, de egyszerűen nem tudott mást tenni, mint várni egy megfelelő pillanatra, ami valahogy sosem akart eljönni.
Vagy nem mondja el neki soha a titkát.
Miért is tenné? Kibum akkor kiutálná őt, és ez Jonghyunnak mélységesen fájna, hiszen neki a szerelme a mindene. Kibum nélkül feleannyira sem érdekelné őt semmi, mint így. Kibum adott neki mindig erőt, hogy felkeljen, és Kibum volt az, aki miatt Jonghyun kontrollálta magát, vigyázott arra, mit mond, mit tesz. Kibum volt Jonghyun mindene. Egyértelműen nem tudna mihez kezdeni a szerelme nélkül később.
Így csak felsóhajtott. Jobbnak látta nem vitatkozni ilyen badarságokon. Csendben hallgatta a rádiót, amin a legújabb zeneszámok mentek. Kibum hamarosan leparkolt egy parkolóban, amely egy erdő előtt volt.
"Innen már nincs visszaút"- gondolta magában Jonghyun, majd kiszállt a járgányból, hátulról pedig kiemelte a hátizsákot.
- Merre? - kérdezte.
- Itt van egy ösvény, induljunk el azon - vigyorodott el Kibum. Gyorsan bezárta az ajtót, és kedvese mellé araszolt, hogy megfogja annak kezét.
Jonghyun némán bólintott, és el is indult a Kibum által kijelölt úton. Amint lába nem a megszokott talajra ért, hanem egyre beljebb haladtak, ahol az ösvény sokkal inkább sáros lett, mint mű, Jonghyun érezte, hogy otthon volt. Valamiért minden sokkal kényelmesebb volt neki, mint a városban, az energiái felszabadultak, szíve szerint körbe-körbe rohangált volna.
- Nagyon kellemes - mosolyodott el halványan, miközben ütemesen haladt előre. Minden egyes neszre külön figyelmet fordított, ez pedig nagyon is könnyen ment neki a kifinomult hallásának köszönhetően.  Sajnos tudta jól, hogy Kibum nem hallott mindent ugyanúgy, mint ő.
- Igen, az. Hallod a madarak csicsergését? - kérdezte a fiatalabbik. Jonghyun bólintott. Persze, hogy hallotta. Mindent nagyon is jól hallott, még azt is, hogy nem messze voltak őzek.
Sőt, azt is hallotta, ahogyan Kibum magában gyönyörködött. Ez pedig boldoggá tette a fiút. Ha Kibum ilyen vidám volt, akkor ő is.
- Igen – biccentett végül. Tetszett neki az erdő, még akkor is, ha kifejezetten nyugtalan volt a démonok miatt.
- Megnéztem az interneten ezt a helyet. Ha letérünk az ösvényről a kék táblánál, akkor egy mezőn fogunk kikötni. Piknikezhetnénk ott.
- Ez remek – Jonghyun halványan elmosolyodott, de füleit továbbra is hegyezte. Hallott valami furcsát, amely nem hasonlított semmilyen állathoz. Mi több, mintha emberi léptekkel közlekedett volna. Pedig nem volt az. A szaga kifejezetten más volt, mint egy emberé, így Jonghyun ösztönösen közelebb húzta magához szerelmét.
Valami követte őket.
- Feltétlenül le kell térnünk az ösvényről?
- Igen. Másképp elég nehezen fog menni… az ösvény teljes mértékben elkerüli – Kibum szerelme szemeibe nézett. Látszott rajta, hogy nagyon el akart jutni arra a mezőre.
Hogy mondhatott volna neki nemet Jonghyun?
Ki volt ő, hogy ellenkezzen a világ legcsodálatosabb teremtményével?
Már az is bűn volt, hogy ilyen megfordult a fejében.
- Te tényleg nem félsz? – kérdezte Jonghyun hitetlenkedve. Jó, Kibum nem tudhatta, hogy veszélyben voltak, nem tudhatta, hogy amennyiben itt volt illetékes démon, esélyessé vált egy támadás. Elvégre behatoltak az ő területére…
- Nem. – válaszolt Kibum. Nem volt az a fajta, akit holmi démon elijeszthetett a természettől. Ez pedig egy nagyon pozitív dolognak számított, csak nem feltétlenül Jonghyun oldalán kellett volna gyakorolgatnia – Miért? Te félsz?
- Kicsit – vallotta be őszintén Jonghyun.
- Én nem. Szerintem egy ilyen alvilági lény nem áldozza fel magát azért, hogy embert öljön. Tudja, hogy a katonaság elkapja, nem? Nem tudom, hova viszik őket, de biztos valami borzalmas helyre. Még nekik is van annyi eszük, hogy ne akarják ezt megkockáztatni két emberért. Nincs igazam? – szerelmére pillantott.
- De – biccentett Jonghyun. Sajnos ez a téma mindig előkerült. Nem csak náluk, hanem az embereknél. Elvégre ki akart volna egy démonnal találkozni? Egyértelműen senki, így olyan dolgokkal nyugtatta magát mindenki, amit egészen reálisnak gondolt. Jó, volt benne valami, ezt Jonghyun elismerte. De ettől függetlenül egy alvilági lény bármikor rátámadhatott egy emberre, ehhez nem feltétlenül kellett indokot keresnie. Igen, Jonghyun ezt is nagyon jól tudta, de inkább nem vitatkozott. Nem akart feleslegesen háborút szítani maguk között. Amúgy sem mondhatott semmi gyanúsat Kibumnak, mert nagyon kellett vigyáznia arra, hogy ne szólja el magát bármiféle apró hibával. Nem hozhatott fel példát, mert nem akarta, hogy Kibum bármiről is tudjon. Nem akarta, hogy fény derüljön arra, hogy ő maga is alvilági lény volt.
Így Jonghyun inkább szokásához híven ki sem nyitotta a száját, csupán csendben bandukolt, majd legalább öt kilométer után elkanyarodott jobbra. Igazából marta őt a bűntudat, akármikor Kibum szemeibe nézett. Szerette őt, és gyűlölte magát, amiért nem embernek született. Így minden sokkal nehezebb volt. Hiába kapta meg élete legszuperebb nevelőjét, nem volt esélye sem arra, hogy rendes életet éljen. Főleg, hogy le kellett vezetnie démoni energiáját, amely egyre jobban gyülemlett benne. Néha már nagyon nehezen tudta csak visszatartani azt, hogy átalakuljon, és kitörjön belőle a vadászösztön, vagy csak megtámadhasson valamit, akár egy széket. Csakhogy nem tette. Nem akart alvilági lény lenni, és az erős akaratával sikerült felülkerekednie az állati részein.
- Itt vagyunk! – kiáltotta boldogan Kibum, amint az erdő fái ritkulni kezdtek, és hamarosan megjelent egy nagy, zöld mező, melyen átcsordogált egy kristály kék patak. Gyönyörű volt. Jonghyun majdnem teljesen meghatódott. Szöulban ilyen élményben nem volt része. Minden olyan csendes volt, és békés. Jonghyun itt akart maradni örökre, lefeküdni a fűben, magához ölelni Kibumot, a szerelmét, és elfelejteni a faji különbségeket, az embereket, az alvilági lényeket, az egyetemet, Chilhyunt, az oktatóját. Mindent.
- Gyönyörű! – még a szája is tátva maradt a látványtól, szemeiben a boldogság csillogott.
- Ugye? Mondtam, hogy jó lesz, de nem akartál nekem hinni – Kibum örömittasan mosolygott. Büszke volt magára, hogy élete szerelmét meg tudta győzni, hogy ide eljöjjenek kirándulni. Hiszen itt minden sokkal másabb volt, mint a mozgalmas fővárosban.
- Igazad volt, mint mindig – puszilta meg szerelme arcát Jonghyun. Már el is képzelte, mi lesz. Most leülnek megebédelni, utána kicsit pancsolnak a patakban, majd kidőlnek egy délutáni szundira. Ezt követően felébrednek naplementére, majd nézegetik a csillagokat. Végül hazamennek, amit talán rohanva kell megtenni, hátha egy alvilági lény kiszimatolja a jelenlétüket.
Vagy talán már ki is szimatolta.
Jonghyun hegyezni kezdte a füleit.
Semmit nem hallott, ez pedig valahol megnyugtatta őt. Megkönnyebbülten indult el kiválasztani a legmegfelelőbb piknikező helyet, természetesen Kibum kezét el nem engedve. Hogy is engedte volna el, mikor éppen azért jött el ide, hogy kedvesével lehessen?
- Itt jó lesz! – állt meg Kibum egy kisebb bukkanónál. Tökéletes helyet választott. Mindent pont be lehetett látni, ráadásul a patak is a közelben folydogált.
- Biztos? – azért Jonghyun rákérdezett, bár nem akart volna innen elmozdulni akkor sem, ha kést szorítottak volna a nyakához. Neki is nagyon tetszett ez a hely a letelepedéshez.
- Tuti. Minden pont közel van – biccentett mosolyogva Kibum.
- Akkor ide leterítem a plédet – jelentette ki az idősebbik, majd szavaihoz híven cselekedett. Kiemelte a táskából a nagy, színes textilt, amelyet gondosan a földre helyezett, majd arra rápakolta a cuccokat- Uram, az étkezőasztal tálalva!
Kibum felnevetett. Gyorsan lekapta cipőjét, és le is ült a plédre, hogy előkészítse a szendvicseket az ebédhez.
Lábait összehúzta a pokrócon. Kifejezetten jó idő volt, így ezt bátran meg merte tenni, csakúgy, mint az idősebbik.
- Akkor jó étvágyat! - Jonghyun beleharapott a szendvicsbe. Az idő szépen eltelt, már bőven jöhetett az ebéd, így a két fiatal éhesen kezdett bele az ételek elpusztításába.
Csakhogy Jonghyun meghallott valami neszt. Füleit hegyezni kezdte, majd felállt - Elfutok dolgot intézni.
- Rendben, kincsem - biccentett Kibum, ahogy a csomagolt paprikából is leharapott egy keveset.
Az idősebbik fiú odasietett, ahol a neszt hallotta. Óvatosan haladt egyre beljebb az erdő sűrűjében.
Valami elhaladt mellette.
Nem hőkölt meg, csak morogni kezdett. Ez benne volt a vérében. A morgás lassan vicsorgássá fajult. Szemfogai megerősödtek, már-már agyarrá fejlődtek hirtelen.
- Nem tudom, ki vagy, de hagyj minket békén. Tudom, hogy nem vagy állat. - sziszegte a fogai között - Délután elmegyünk, és nem jövünk vissza többet.
Semmi válasz.
Jonghyun megfeszült. Tekintetével az ismeretlen lényt kereste, de semmit nem talált.
Így aztán abbahagyta a morgást. Fogai visszaalakultak emberivé, és gyorsan visszasietett Kibumhoz.
- Megvagy? - kérdezte a fiatalabbik mosolyogva, ahogy kezébe vette a kis dobozát, telis-tele babapopsi-törlővel. Odanyújtotta a kedvesének, aki kiemelt egyet, s megtörölte mancsait, miközben leült folytatni az ebédjét.
- Kibum, szeretlek - mosolyodott el. Néha kimondta, mert tényleg őszintén imádta szerelmét, és ezt nem akarta véka alá rejteni.
- Én is szeretlek téged, szerelmem. Mindig is szeretni foglak - válaszolta Kibum, amint Jonghyun szemeibe nézett. Őszinte volt, látszott rajta. Hiába telt el nyolc év, Kibum és Jonghyun rajongása egymás iránt nem szűnt meg létezni.
- Én is téged.
Kibum elmosolyodott, mintha megnyugodott volna. Talán ő maga is félt, hogy Jonghyun elhagyja őt, még akkor is, ha kedvesének ez esze ágában sem volt. Csendben eszegettek tovább. Kibum a patakot nézte, ahogy az a szemük előtt csörgedezett, míg kedvese inkább az erdő sűrűjében kutakodott szemeivel. Tudta, hogy az a valami nem ment el. Némán figyelt minden egyes rezzenésre. Tisztában volt azzal, hogy hamarosan sietniük kell, de nem akart rosszat tenni Kibumnak. Egyébként is mindegy lett volna, merre mennek. Ez a terület másé volt, és jobban tudott tájékozódni, mint ők.
- Bemegyünk a patakba? - meg sem várta a választ, csak felpattant kedvese mellől, és berohant a lábszár közepéig érő vízbe.
Jonghyun csak nagyokat pislogott, de amint meglátta szerelmét vidáman játszadozni, elmosolyodott. Ő is beszaladt, és hangosan nevetve kapcsolódott be a szórakozásba. Boldogok voltak.
Egymással tölthették ezt a délutánt. Minden egyes percért hálásak voltak, főleg Jonghyun. Hiszen ki tudja, mikor viszik őt el, ha kiderül a titka... bár... ő aztán nem tesz azért semmit, hogy erre lehetőség legyen. Kibum miatt legalábbis nem kockáztatott feleslegesen.
Az idősebbik megállt, s lehajolt, mintha talált volna valamit a vízben.
- Mi az? - az ifjabbik kíváncsian guggolt le szerelméhez, aki eddigre már egyik öklét nagyjából összeszorította, mintha közötte fogságban tartott volna valamit.
- Nézd meg! - Jonghyun elmosolyodott, s kissé elhajolt, hogy szerelme is benézhessen oda. Kibum így is tett. Már éppen hajolt felé, amikor az idősebbik vizet spriccelt szerelme arcára.
- Hülye! - Kibum elkapta a tekintetét, de röhögött, csakúgy, mint a másik fiú.
- Ugyan, most mondd, hogy nem volt vicces!
- Nem, nem volt az! - miután az ifjabbik lehiggadt, tettetett sértődöttséggel elfordult.
- Na, most haragszol? - Jonghyun elnyújtott minden egyes szót, mint egy ötéves. Hátulról átkarolta kedvesét, és ezzel mindent jóvá is tett. Kibum válla engedett egy keveset.
- Eléggé - fejét finomat hátrahajtotta, hogy Jonghyun vállán tudja azt pihentetni.
- Szeretlek - motyogta az idősebbik, szerelme vállába fúrva az arcát.
- Én is szeretlek téged.
Sokáig álltak így, s hallgatták egymás légzését, miközben figyelték az erdőt. Néha hallottak pár neszt, de Jonghyun nem zavarta meg az idillt. Tudta, hogy a lény, amely áthaladt, ártalmatlan volt. Nem lehetett több egy barátságos szarvasnál, esetleg valami róka-féle bátorkodott odamenni.
Mégis, valami nem hagyta nyugodni őt.
Még mindig érezte a másik démon szagát, tehát nem lehetett messze. Ez pedig okot adott a félelemre.
- Menjünk - Kibum lassan kihajolt az ölelésből, s szerelme kezét megfogva egészen a plédig sétált, ahol összeszedte a szétszórt holmikat.
- És most? Merre? - természetesen segített neki, ez így volt rendjén, mióta a világ megalakult. Ja, és azért is, mert máskülönben szidást kapott volna egy bizonyos valakitől.
- Szerintem végigsétálunk az ösvényen, és az kivezet majdnem a parkolóig - hallatszott a válasz.
- Nocsak, máris menni készülnek a kis vendégeim? - Egy ismeretlen hang rázta meg Jonghyun és Kibum nyugalmát. Tudták, hogy ez nőtől származott, így egyből körbenéztek, hogy vajon ki lehetett az, aki szólította őket.
- Ki az? - Kibum hangja megremegett. Az erdő sűrűjéből kilépett egy női alak. Idomai lenge növényruhával voltak fedve, nehogy valaki meglássa azt, amit nem kell. Haja sötétbarna volt, de a vége tűzpiros, mintha valami furcsa festékbe mártotta volna. Frufruja kissé a szemébe lógott.
Mégis, a mosolya volt a legfurcsább. Ahogy szája egyre jobban formálta az adott alakzatot, kitűntek megvastagodott szemfogai.
- Pedig még csak most jöttek - hangja rémisztően csengett a nyugalommal teli kis erdőben.
Jonghyun egyből magához húzta szerelmét. Ez a nő egy alvilági lény volt, akinek ők ketten bemerészkedtek a területére.

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt. Olyan aranyosak együtt, és annyira de annyira cukik, hogy cukibbak már nem is lehetnének a cukicukinál *-* Olyan jól kezdted el, hogy ahh.... már most akarom a következőt. Jjong fotoszintetizáljak szövege, meg nagyon ütött, imádtam :D Siess a kövi résszel, kíváncsi vagyok mi lesz még! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett ^^
      Igazából még szoknom kell az E/3-mat, mert eléggé elfelejtettem ebben a stílusban írni, de remélem, mindent ki fogok tudni hozni a történetből. Örülök, hogy az a szöveg megmaradt belőle, és igyekszem minél hamarabb hozni az új részt ^^

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés