5. Fejezet

 

***

Csendben ült a hideg, fém szobában az ágynak használatos deszkán, és igyekezett valamit hallani. Akármit. Valamit, amitől nem őrül meg, ami elviselhetővé teszi ezt a börtönt. Már az is jó lett volna, ha valaki arra megy.

Csakhogy egy neszt nem lehetett hallani. A többi alvilági lény valahol máshol volt. Mindenki, kivéve őt. Egy idő után csendben felállt, majd az ajtóhoz ballagott, ahonnan felemelte a műanyag zacskóját. Fogait abba belemélyesztette, hogy kiszívhassa az éltető vizet. Kiszáradt szervezete mohón kapott a folyadék után, de ő idő előtt abbahagyta. Tudta, hogy ez volt a folyadékadagja egész napra. Okosan kellett beosztania. Ezek után visszaült a falra felláncolt deszkára. Ez volt a második hete Kibum nélkül. Igaz, az első az teljesen kimaradt neki...

***

Határozottan emlékezett egy rácsos szobácskára, amiből lágy ének szólt. Egy lány dúdolt magában, de dala nem tűnt boldognak vagy szomorúnak, inkább olyan semmilyennek, mintha csak azért énekelt volna, mert muszáj volt.

Ő minden bátorságát összeszedte, és közelebb sétált. A lány hangja egyre szomorúbb volt, csakúgy, mint a dal szövege. Így aztán Jonghyun benyitott.

Az ismeretlen egy ágyon ült, és énekelt tovább, egészen addig, amíg a fiú nem állt meg vele szemben. Fehér felsőt viselt, harisnyát és tornacipőt. Haja apró csomókban volt felkötve, ami alól a frufruja és néhány hosszabb tincse is kilógott. Jonghyunt megbabonázta a látvány. Elbűvölte őt a lány hangja, amitől mintha egy pillanatra gyorsulni kezdett volna a szívverése, de a hang hirtelen alábbhagyott, s csupán fürkésző szemekkel találta magát szemben a fiú.

- Ébredj fel! - szólalt meg hirtelen a lány a csilingelő hangján.

- De... - kezdett bele Jonghyun, igaz, ő maga sem tudta, mit akart mondani pontosan.

- Nem tudom fenntartani a víziót sokáig, de fel kell ébredned - a lány hangja nyugodt volt, és ez valahol megrémisztette Jonghyunt.

- Nem tudom, hogyan kell felébredni - mondta hirtelen. A lány ránézett. Higgadt szemei lilán csillogtak.

- Csak gondolj rá. Fel kell ébredned, ismeretlen. - mondta - Ébredj fel! Ébredj fel... ébredj fel...

Ahogy ezeket ismételgette, hangja halkulni kezdett, a lány pedig halványult. Lassan már csak a visszhangja hallatszott, amitől Jonghyun megrémült.

Szemei hirtelen kipattantak. Nem ült fel az ágyon, hanem csak csendben bámulta a fém plafont.

- Hol vagyok? - motyogta zavartan, ahogy lassan feltápászkodott. Egy deszkán aludt, amin csupán egy párna volt. Ráadásul fel volt láncolva a falra. Az apró helyiség fémből készült, és össze-vissza egy ürítő lyukat tettek oda neki egy ülőkével felturbózva.

Ahogy tudatosult benne az, hogy neki ezt kell majd használnia, elborzadt. Egy árva ablakot nem talált sehol.

Ahogy felnézett, látta, hogy LED lámpával világítottak. A bal oldalán pedig egy ajtót vett észre, igaz, azt is fémből. Kilincset nem látott rajta, csupán egy nagyobb rést, amin valószínűleg az ételt dobták be neki. Most is volt az ajtónál egy tál étel. Kiborulva, valamint amellett egy zacskónyi víz.

Érezte a gyomra korgását, így azonnal felállt. Léptei még bizonytalanok voltak, csakúgy, mint ő maga. Azonban az éhségét nem tudta visszatartani.

Az ajtóhoz érve leguggolt, visszafordította a tálat, majd kezeivel belepakolta a földről összeszedett ételét. Valami moslék volt... a zacskót pedig felkapta. Hasonlított ahhoz, amiből vért kaptak infúzión át a betegek. Egy darabig csak csendben nézte azt, amit kapott. Ez határozottan nem Kibum főztje volt, hanem valami vacak, undorító, ételnek nem nevezhető dolog.

Kibum...

Vajon mi lehetett Kibummal?

Egyből feltört belőle ezernyi kérdés a szerelméről. Érdekelte, hogy mi volt vele, élt-e még, mennyire utálta őt meg... mindent tudni akart róla, még akkor is, ha tudta, soha többé nem találkozhat vele. Nem tudta volna őt elfelejteni, ahhoz túlságosan szerette Kibumot, az ő cicaszemű angyalát.

- Hiányzol, ugye tudod? - sóhajtotta maga elé, majd leült az ágyára, és enni kezdett. Kézzel. Evőeszközt ugyanis nem kapott. Igaz, még csak most ébredt fel, de mindenre nagyon is jól emlékezett. Arra is, hogy hol volt. Tudta, mi történt már vele, és azt is tudta, hogy az élete ezután csak aktív szenvedés lesz. Kezdve ezzel a vacak ebéddel. Olyan íze volt, mintha hányást kevertek volna össze rizzsel. De ez volt, ezt kellett ennie, vagy éhen hal. Akkor meg inkább végigszenvedi ezt a valamit. Nem nagyon válogathatott.

- Na? - egy ismeretlen férfihang csendült fel a háta mögül. Kizárásos alapon a szomszédos cella lakója lehetett az.

Mi "na?"?

Jonghyun nem értette a dolgot. Mi lehetett a kérdés? Mit jelenthetett ez a "na?"?

- Fenn van - szólalt meg Jonghyun másik szomszédja, a lány. Nem, nem egy lány, hanem a lány. A hangja ugyanis pontosan olyan volt, mint az ismeretlennek, aki megjelent Jonghyun álmában.

- Igen, azt hallom - válaszolt a férfi. Ezek róla beszéltek volna?

- Nos, ahogy hallom, eszik...

Igen, biztosan Jonghyun volt a téma.

- Most rólam beszéltek? - kérdezte felpillantva az ebédjéből.

- Nem, Suhoról - válaszolta ironikus hangnemmel a pasi.

- Az meg ki? - ráncolta a homlokát Jonghyun. Még akkor is, ha jobbnak látta amúgy nem megszólalni. Lehet, hogy most vágta tönkre az egyetlen esélyes barátságát?

- A legidősebb alvilági lény nálunk. - válaszolt készségesen a lány - Amúgy ne haragudj, hogy felkeltettelek, de már egy hete ott feküdtél.

Jonghyun majdnem félrenyelt.

- Egy hétig voltam kiütve?!

- Igen. Már kezdtük azt hinni, hogy meghaltál, vagy valami - hallatszott a férfi hangja is.

- Ezért idéztem neked egy víziót - tette hozzá a lány.

- Aha - Jonghyun nem nagyon értett semmit, de igyekezett úgy csinálni, mintha ez nem így lenne.

- Én Wendy vagyok, ő pedig Kangin - mutatkozott be a lány.

- És előre szólunk, hogy bármilyen nevet mondhatsz, nem fogjuk ellenőrizni. Furán hangozhat, de tudnod kell, hogy itt egy új élet kezdődik, így gyakran elhagyják az alvilági lények a születési neveiket - tette hozzá Kangin a bemutatkozáshoz.

Jonghyun egy darabig pislogott, de végül biccentett.

- Értem. Nos, én maradok Jonghyun. Az nekem tetszik - mondta. Persze, hogy tetszett neki, hiszen elvileg Kangta adta neki. Kibum is ezen a néven ismerte. Nem hagyhatta veszni a nevét.

- Figyelj, nekünk nemsokára mennünk kell, mert mi is kapunk reggelit, de majd este beszélünk - tájékoztatta a fiút Wendy. Még ez is! Miért nem kaptak a szomszédos cellában ételt? Miért csak ő kapott? És miért csak este beszélnek? Egyáltalán mikor van este?

- Ti nem kapjátok bedobva? - pislogott Jonghyun értetlenül.

- Nem. Mi kinn eszünk.

Wendy válaszára csak jobban összezavarodott.

- Ezt most értsd úgy, hogy te még nem vagy megjelölve. Majd ha kapsz rabszámot, te is kijöhetsz a celládból. Mondhatni, teljes mértékben tag leszel - egészítette ki Kangin Wendy állítását.

- Igen, és akkor majd kereshetsz barátokat. Tudod, elég durva a szeparáció, és nem feltétlenül jó, ha a szomszédos cellatársakkal barátkozol. Elveszik a kapcsolat lényege. Például fontos szempont, hogy velünk itt benn ne tudj olyan dolgokról beszélgetni, amik a baráti körödben érintenének minket is. Ez az egészséges kapcsolat titka. Így mi tudunk igazságosan dönteni kritikus helyzetekben - magyarázta a lány is.

Jonghyun nem kicsit zavarodott össze. Minden olyan furcsa volt... itt kellett benn lennie, nem tudott barátokat szerezni, és fájt is mindene. Mégis a szíve szakadt meg leginkább, hiszen Kibum mindennél jobban hiányzott neki. A szerelme, aki fontosabb volt neki mindennél. Ha Bummie nem kérte volna őt meg gondolatban arra, hogy mentse meg, akkor talán nem bátorodott volna fel eléggé az átváltozáshoz, és talán még együtt lennének. Nem, ez nem Kibum hibája volt... Kibum sosem volt hibás, legfeljebb meggondolatlan, de hibás sosem. Ezt Jonghyun szúrta el.

- Jó, ez valamennyire érthető - mondta rövid hezitálás után. Volt valami a két alvilági lény logikájában, elvégre nem volt tanácsos az alvótársakkal vitatkozni, mikor pontosan ők lesznek azok, akik majd elterelik a figyelmet Kibumról. Mindig éjjel jönnek azok a bizonyos rossz emlékek, akkor pörög az agy.

- Tudjuk, azért lett bevezetve. Íratlan szabály.

- Azért is jó, hogy egy darabig egyedül vagy, mert később megismered a hangunkat - Kangin rövid ideig mocorgott.

- Mi van akkor, ha véletlenül egy csapatba kerülünk? Akkor elkerülhetetlen lesz az, hogy barátok legyünk, vagy elpateroltok? - kérdezte hirtelen Jonghyun a benne megfogalmazódott kérdést, miközben tisztára nyalta a tányért. Legyen bármilyen ocsmány is ez a valami, éhes volt.

- Ennek nincs túl sok esélye. Tudod, neked szerencséd van, hogy kettőnk közé kerültél. Mások nem túl beszédesek a celláikban, és ezért gyakran nem is tudod, ki hol van. Aztán kikalakul valami konfliktus két alvilági lény között, akik nem is tudták, hogy egymás mellett laktak már egy ideje. Na, az a borzalom - sóhajtotta az idősebbik fiú, s bár Jonghyun nem láthatta, nagy valószínűséggel Kangin a fejét is fogta.

- Miért? Mi van akkor? - kérdezte a fiatalabbik.

- Borzalom!

- Iszonyat!

- Nem tudunk aludni!

- Verik a cella oldalát!

- Morognak, és üvöltöznek!

- Egész éjjel fenn vannak! - sorolták kiakadva. Jonghyun meg is értette. Az egy rémálommal ért fel, ha a szomszédos cellában az ellenséged volt.

- Egyébként, irigyellek, Jonghyun - váltott témát Kangin. Az említett személy csak pislogott. Irigyelni? Őt?

- Mert? - kérdezte döbbenten.

- Neked még nem kell kimenned. Hidd el, az maga lesz a borzalom, ha teljes jogú börtönlakóvá válsz, bár sokat ver a latba, hogy mennyire vagy erős, meg harcias.

- Szerintem egyik sem vagyok - röhögött fel hirtelen a fiatalabbik fiú. Nos, legalábbis ő nem tartotta magát erősnek.

- Mi a fajtád? - kérdezte Wendy - Én Visionnis vagyok, Kangin meg Sanguido.

Jonghyun elborzadt.

- Nem szeretem a Sanguidokat. Egy olyan miatt kerültem be ide - rázta meg a fejét.

- Tehát nem te vadultál el. Ez sok dolgot elárul rólad. - sóhajtotta Wendy - Ha ügyes vagy, akkor könnyedén megtalálhatod a neked való csapatot. Majd keresek valakit, és szólok pár szót az érdekedben.

Jonghyun egy pillanatra elgondolkozott. Talán ez egy jó ajánlat volt, elvégre nagyon-nagyon sokáig itt fog még rohadni.

- Köszi - biccentett végül.

- Addig is felejtsd el az összes diszkriminációdat. Nem minden Sanguido ugyanolyan. Csak és kizárólag a Mutansanimoktól kell tartanod, de azok között is van egy-két rendes - morogta Kangin. Teljesen jogosan.

- Értem - válaszolta Jonghyun. Neki már volt rossz tapasztalata egy ilyen fajtájúval, és ez neki nagyon is leírt mindent. Bár igaz... nem kellene ebből kiindulnia, tekintve, hogy ő sem viselkedett úgy, mint egy átlagos alvilági lény.

- Egyáltalán te milyen alvilági lény vagy, hogy ítélkezel mások felett? - kérdezte a Sanguido.

- Fogalmam sincs. Nem tudom, milyen fajta vagyok - vont vállat Jonghyun. Hallotta, hogy a másik kettő egy pillanatra megrökönyödött.

- Azt meg hogyan sikerült? A boszorkány mindenkivel közli a fajtáját - Wendy döbbenten lépett közelebb a cellája falához.

- Fogalmam sincs. Nekem nem tudta megmondani, mert feketék a szárnyaim - s ezzel Jonghyun bekapta az utolsó falat moslékot is. Igaz, még mindig éhes volt, de most legalább kibírta a következő etetésig.

- Fekete szárnyak? - pislogott Wendy döbbenten.

- Na, ne szórakozz! - Kangin valószínűleg kínjában röhögött fel.

- Komolyan! Feketék. Majd egyszer megmutatom! - szabadkozott a fiatalabb fiú.

- Remélem is, mert nem hiszek neked - nevetett még mindig az idősebb. Azonban ez hamar abbamaradt, mert valami fémes csikorgás csapta meg Jonghyun fülét mind a két társa oldaláról.

- Na, mennünk kell - sóhajtotta Wendy.

- Várjatok! - Jonghyun felpattant a helyéről - A külvilággal tudom tartani a kapcsolatot? Tudnom kell, hogy van a szerelmem, és a nevelőm! Tudnom kell róluk!

- Nem nagyon tudsz külső információkat szerezni. - sóhajtotta Kangin - Ha leteszel erről a Sanguido fajgyűlöletedről, akkor keresek neked valakit, aki talán tud valamit - válaszolta Kangin, azzal kiment a cellájából. Jonghyun egyedül maradt.

***

Felsóhajtott.

Kanginnak és Wendynek már vissza kellett volna jönnie, hiszen mindig ilyenkor érkeztek meg. Most azonban nem. Néha hallott kiabálásokat, mintha valami bokszmeccsen lett volna, de általában csak a csend ölelte őt körül. Néha az ágyon feküdt, néha a földön, néha fel-alá sétálgatott.

- Hiányzol - suttogta maga elé, ahogy megállt egy pillanatra. Szemeit becsukva felidézte magában Kibum arcát. Kibum tökéletes arcát, amely gyönyörű volt a számára.

Azonban a gondolatbeli Kibum most nem mosolygott. Csak volt, halványan.

Kibum kezdte elveszíteni a jelentőségét. Már nem lehetett a nagy szerelem közöttük, így csupán egy halványuló emlék lett belőle. Ez pedig kicsit összetörte Jonghyun szívét.

Nagyot sóhajtva leült az ágyára, hogy gondolataiba mélyedve teljen az idő. Egyből felmerült benne ezer meg ezer kérdés. Kíváncsi volt Kibum hogylétére, arra, hogy Kangta élt-e még és nem utolsó sorban arra, hogy mi vár rá kint. A cellán túl. Wendy és Kangin nem fogják fogni a kezét. Megmondták; tojnak rá magasról. Ők nem lehetnek azonos baráti társaságban. Tehát egyedül maradt. Nem számíthatott senkire, magának kellett barátokat keresnie, magának kellett mindent megcsinálnia, hogy ne legyen egyedül.

Fogalma sem volt arról, hogy hogyan működött ez a hely. Mit kellett itt egyáltalán csinálni? Mire volt jó ez az egész? Dolgozniuk kellett? Vagy csak kinn beszélgettek?

Jonghyun nem tudott semmit, és ez zavarta őt.

Végignézett magán. A börtön rendes ruhákat szolgáltatott. Farmernadrágot, pólót, inget, tréninget... nem hagyományos börtönszerkó volt rajtuk. Azonban minden felsője hátán volt két nagy lyuk, mintha kiszakították volna. Nem is beszélve a ruhanemű elején lévő kis hiányzó textilekről. Mintha a névjegykártya helye ki lett volna hagyva. Ahogy Jonghyun levette a pólóját, megvizsgálta a lyukakat. Biztos nem véletlenül volt ott. Ez annál sokkal másabb volt, ezeket direkt vágták bele.

- Vacsora. - az ajtaján lévő kis kajabedobó kinyílt, de étel nem jött be rajta. Jonghyun felállt, s közelebb sétált az ajtóhoz, hátha a mozgására volt kíváncsi az illető. Ennek a fazonnak kifejezetten szimpatikus hangja volt, nem olyan rideg, mint a másiknak. Jonghyun már éhes volt, gyomra korgott, így izgatottan várta a napi moslékot. Azonban az nem jött - Mi a neve, alvilági?

Jonghyun megdöbbent a kérdés hallatán. Mi lenne a neve? Miért volt ez egyáltalán fontos? Mit akarhat tőle ez a fazon? Mert nem vacsorát hozott, az biztos...

Azonban Jonghyun nem akart ellenkezni. Nem volt sok kedve ahhoz, hogy egy őr megint kiiktassa árammal, vagy esetleg teljesen jogtalanul ellenségesen lépjen fel az alvilági lény ellen.

- Jonghyun - válaszolta készségesen a démon. Fogalma sem volt, hogy ez mire lehetett jó, de azért nem merte megkérdőjelezni. Sőt, ki is egészítette, nehogy hiányosnak tűnjön a bemutatkozása - Kim Jonghyun.

- Éhes? - hallatszott a következő kérdés. Jonghyun bólintott, és a szó hallatára hasára tette a kezét.

- Eléggé.

- Emberhúsra?

- Nem? - Jonghyun felvonta a szemöldökét - Soha nem ettem még embert, és nem is fogok. Gusztustalan.

- Pedig az a vacsora.

- Fúj - az alvilági lény beleremegett a tudatba, hogy emberhúst kell ennie. Nem akarta. Ő nem tekintette az embert tápláléknak, és még elképzelni sem akarta, hogy ezt fogják neki szolgáltatni.

- Szomszédos cellatársai neve? - hallatszott az újabb kérdés. Jonghyun fejében már kezdett megfordulni, hogy ez a fazon csak az idegeivel játszott, esetleg vallatta őt. Azonban nem akart balhét.

- Kangin és Wendy - válaszolta.

- Ha bemegyek, megtámad?

Jonghyun megdöbbent. Ez a valaki be akart menni hozzá? Mégis minek? Szíve hevesen kezdett dobogni, de azért válaszolt.

- Nem támadok indokolatlanul - jelentette ki határozottan, mire meghallotta a kulcs csörgését. Azonnal félreállt, de szinte pislogás nélkül figyelte az eseményeket. Valaki kinyitotta neki az ajtót? Minek? Mi történt itt?

Abban a pillanatban a fém tárgy megmozdult, s egy ember lépett be rajta. Jonghyun megérezte a szagát, de nem mozdult. Nem akart rátámadni a férfira, vagy bármiféle hirtelen mozdulatot tenni, amivel megzavarná őt. Az ember egyébként jól fel volt szerelve, tisztára, mintha rendes börtönőr lett volna, csak kezében gumibot helyett elektromos áramot kilövő pisztoly volt. Ja, meg egy tál moslék.

Jonghyun megint nem értett semmit, bár azt logikusnak tartotta, hogy a fickó becsukta maga után az ajtót.

- Ha minden igaz, egy hete keltél - kezdte az őr.

Jonghyun biccentett. - Igen.

- Akkor kicsit lassan történik minden neked - mosolyodott el a férfi.

Az alvilági lény halványan viszonozta a gesztust, de nem mozdult. Nem értette, hogy lett a magázódásból hirtelen tegezés, azonban nem igazán szándékozta szóvá tenni.

- Eléggé - válaszolta.

- Onew vagyok egyébként, a ti szárnyatok egyik őre. Meg egy másik szárnyé is, nehogy unatkozzak - mosolygott a férfi. Jonghyun végignézett rajta. Nem tartotta különösen jóképűnek őt, de volt benne valami, ami megbabonázta őt, mintha ez a srác nem is lett volna emberi. Hosszas nézés után kifejezetten helyesnek lehetett mondani, főleg, hogy nem egy karót nyelt fazon volt, sokkal inkább... cuki? De miért volt ennyire közvetlen velük?

- Izé... én meg Jonghyun - mutatkozott be ismét az alvilági lény.

- Megkérdezhetem, hogy... szóval... hogyan kerültél be? - a furcsa őr letette az ágyra a tálat, de még mindig nagyon vigyázott a beszélgetőpartnerével. Biztos nem akart bajba kerülni.

Jonghyun felsóhajtott.

- A kedvesemmel elmentünk kirándulni, mire egy Sanguido megtámadott minket. Nem akartam vitatkozni, de beleharapott a szerelmembe, és elborult az agyam - Jonghyunnak fájt ez az egész. Fájt elmondania, mi történt pontosan. Utálta, hogy folyton fel kellett idéznie az egészet.

- Az emberek között nőttél fel? - hallatszott az újabb kérdés. Az alvilági lény szemei összeszűkültek. Nem értette, mire volt jó ez a faggatózás.

- Igen - vágta rá tömören.

- Ha jól sikerült leszűrnöm, akkor te nem igazán szereted, hogy alvilági lény vagy - sóhajtotta a börtönőr.

- Így van. Utálok alvilági lény lenni. Azonban most én kérdezek. Miért érdekel téged mindez? - fújtatott a démon. Ő sem magázódott. Ha Onew nem tette, akkor ő sem. Ez ilyen egyszerű volt.

- Mert kíváncsi vagyok a te szemszögedre is. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy nem vagytok szörnyek, és lehet veletek beszélgetni.

- És ha vérszomjas dög vagyok, csak most hazudok neked? - vonta fel a szemöldökét Jonghyun.

- Én megbízom benned. Szerintem nem hazudsz - Onew hangja kifejezetten higgadt volt, ami megdöbbentette Jonghyunt. Nem ilyennek ismerte meg az embereket. Még Kibum is ellene fordult... ó, igen... az ő Kibumja. már csak Kangtára számíthatott, senki másra. Már csupán ő volt az, akit elfogadott, akiben nem csalódott. Mégis miért lenne pont ez az Onew az, akiben megbízhat? Ez az idegen...

- Bízol bennem? - Jonghyun felvonta a szemöldökét. Kacagni kezdett. Nem, ezt a mesét ő már nem vette be. Az emberek hazugok voltak. Hazugok és gonoszak. Egy őr meg csak rátett a tűzre...

- Igen. Bízom benned.

- Ember vagy, én meg alvilági lény. Ha gondolom, fél másodperc alatt megölnélek, tekintve, hogy a fajtámat sem tudjátok meghatározni. - Jonghyun kicsit komolyabbra váltott - Én az emberi szóban többé nem hiszek.

- Történt valami, ami miatt ez megváltozott? - érdeklődött Onew. Még mindig ugyanúgy állt, mint eddig.

- Ha tudni akarod, igen, történt. Azt mondta nekem egy ember, hogy legyen bármi is, ő szeretni fog, és mellettem állni. Amikor kiderült, hogy démon vagyok, ellökött magától. Közölte, hogy gyilkos vagyok, és ennyi. Megutált amiatt, amiről nem tehetek - érezte, hogy szíve apránként megszakadt. Kibum felidézése tönkretette a lelkét, a világát. Szemeiben könnyek gyűltek össze, ökleit megfeszítette. Szerelmes volt még mindig. Ő feltétel nélkül szerette a fiatalabbat. Mégis, Kibum rettegett tőle.

- Te jónak tűnsz. Nem egy vérszomjas vadállatnak - Jinki egy percnyi hallgatás után felsóhajtott. Kijelentése nagyot ütött Jonghyunban, de mégis megtartotta a kemény énjét. Nem lehetett gyenge egy ember előtt.

- Pedig fajomból adódóan az vagyok.

- Tudod, én pontosan azokat az alvilági lényeket keresem, amelyek emberek akarnak lenni. Azokat, akik nem vadállatok. Olyanok, mint te. Nem vagy egyedül, és nem is akarlak magadra hagyni - az őr ujjai meglazultak, mintha tényleg megbízott volna Jonghyunban. Szemei is ezt tükrözték, huncut csillogás jelent meg bennük.

- Miért? Ki vagy te, a Megváltó? - nevetett fel Jonghyun.

- Nem. Csak érintett a dologban. Nem tartom fairnek, hogy ártatlanok szenvedjenek. Szeretném, ha látnád, hogy nem te vagy egyedül az, aki haza szeretne menni. Itt vagyunk egy páran, és együtt majd kitalálunk valamit. - Onew mélyen Jonghyun szemeibe nézett. Komolyan gondolt minden egyes szót, amit csak kimondott a száján - Addig viszont úgy kell tenned, ahogy én mondom, nehogy gyanút keltsünk. Rendben?