5. Fejezet

 

***

Csendben ült a hideg, fém szobában az ágynak használatos deszkán, és igyekezett valamit hallani. Akármit. Valamit, amitől nem őrül meg, ami elviselhetővé teszi ezt a börtönt. Már az is jó lett volna, ha valaki arra megy.

Csakhogy egy neszt nem lehetett hallani. A többi alvilági lény valahol máshol volt. Mindenki, kivéve őt. Egy idő után csendben felállt, majd az ajtóhoz ballagott, ahonnan felemelte a műanyag zacskóját. Fogait abba belemélyesztette, hogy kiszívhassa az éltető vizet. Kiszáradt szervezete mohón kapott a folyadék után, de ő idő előtt abbahagyta. Tudta, hogy ez volt a folyadékadagja egész napra. Okosan kellett beosztania. Ezek után visszaült a falra felláncolt deszkára. Ez volt a második hete Kibum nélkül. Igaz, az első az teljesen kimaradt neki...

***

Határozottan emlékezett egy rácsos szobácskára, amiből lágy ének szólt. Egy lány dúdolt magában, de dala nem tűnt boldognak vagy szomorúnak, inkább olyan semmilyennek, mintha csak azért énekelt volna, mert muszáj volt.

Ő minden bátorságát összeszedte, és közelebb sétált. A lány hangja egyre szomorúbb volt, csakúgy, mint a dal szövege. Így aztán Jonghyun benyitott.

Az ismeretlen egy ágyon ült, és énekelt tovább, egészen addig, amíg a fiú nem állt meg vele szemben. Fehér felsőt viselt, harisnyát és tornacipőt. Haja apró csomókban volt felkötve, ami alól a frufruja és néhány hosszabb tincse is kilógott. Jonghyunt megbabonázta a látvány. Elbűvölte őt a lány hangja, amitől mintha egy pillanatra gyorsulni kezdett volna a szívverése, de a hang hirtelen alábbhagyott, s csupán fürkésző szemekkel találta magát szemben a fiú.

- Ébredj fel! - szólalt meg hirtelen a lány a csilingelő hangján.

- De... - kezdett bele Jonghyun, igaz, ő maga sem tudta, mit akart mondani pontosan.

- Nem tudom fenntartani a víziót sokáig, de fel kell ébredned - a lány hangja nyugodt volt, és ez valahol megrémisztette Jonghyunt.

- Nem tudom, hogyan kell felébredni - mondta hirtelen. A lány ránézett. Higgadt szemei lilán csillogtak.

- Csak gondolj rá. Fel kell ébredned, ismeretlen. - mondta - Ébredj fel! Ébredj fel... ébredj fel...

Ahogy ezeket ismételgette, hangja halkulni kezdett, a lány pedig halványult. Lassan már csak a visszhangja hallatszott, amitől Jonghyun megrémült.

Szemei hirtelen kipattantak. Nem ült fel az ágyon, hanem csak csendben bámulta a fém plafont.

- Hol vagyok? - motyogta zavartan, ahogy lassan feltápászkodott. Egy deszkán aludt, amin csupán egy párna volt. Ráadásul fel volt láncolva a falra. Az apró helyiség fémből készült, és össze-vissza egy ürítő lyukat tettek oda neki egy ülőkével felturbózva.

Ahogy tudatosult benne az, hogy neki ezt kell majd használnia, elborzadt. Egy árva ablakot nem talált sehol.

Ahogy felnézett, látta, hogy LED lámpával világítottak. A bal oldalán pedig egy ajtót vett észre, igaz, azt is fémből. Kilincset nem látott rajta, csupán egy nagyobb rést, amin valószínűleg az ételt dobták be neki. Most is volt az ajtónál egy tál étel. Kiborulva, valamint amellett egy zacskónyi víz.

Érezte a gyomra korgását, így azonnal felállt. Léptei még bizonytalanok voltak, csakúgy, mint ő maga. Azonban az éhségét nem tudta visszatartani.

Az ajtóhoz érve leguggolt, visszafordította a tálat, majd kezeivel belepakolta a földről összeszedett ételét. Valami moslék volt... a zacskót pedig felkapta. Hasonlított ahhoz, amiből vért kaptak infúzión át a betegek. Egy darabig csak csendben nézte azt, amit kapott. Ez határozottan nem Kibum főztje volt, hanem valami vacak, undorító, ételnek nem nevezhető dolog.

Kibum...

Vajon mi lehetett Kibummal?

Egyből feltört belőle ezernyi kérdés a szerelméről. Érdekelte, hogy mi volt vele, élt-e még, mennyire utálta őt meg... mindent tudni akart róla, még akkor is, ha tudta, soha többé nem találkozhat vele. Nem tudta volna őt elfelejteni, ahhoz túlságosan szerette Kibumot, az ő cicaszemű angyalát.

- Hiányzol, ugye tudod? - sóhajtotta maga elé, majd leült az ágyára, és enni kezdett. Kézzel. Evőeszközt ugyanis nem kapott. Igaz, még csak most ébredt fel, de mindenre nagyon is jól emlékezett. Arra is, hogy hol volt. Tudta, mi történt már vele, és azt is tudta, hogy az élete ezután csak aktív szenvedés lesz. Kezdve ezzel a vacak ebéddel. Olyan íze volt, mintha hányást kevertek volna össze rizzsel. De ez volt, ezt kellett ennie, vagy éhen hal. Akkor meg inkább végigszenvedi ezt a valamit. Nem nagyon válogathatott.

- Na? - egy ismeretlen férfihang csendült fel a háta mögül. Kizárásos alapon a szomszédos cella lakója lehetett az.

Mi "na?"?

Jonghyun nem értette a dolgot. Mi lehetett a kérdés? Mit jelenthetett ez a "na?"?

- Fenn van - szólalt meg Jonghyun másik szomszédja, a lány. Nem, nem egy lány, hanem a lány. A hangja ugyanis pontosan olyan volt, mint az ismeretlennek, aki megjelent Jonghyun álmában.

- Igen, azt hallom - válaszolt a férfi. Ezek róla beszéltek volna?

- Nos, ahogy hallom, eszik...

Igen, biztosan Jonghyun volt a téma.

- Most rólam beszéltek? - kérdezte felpillantva az ebédjéből.

- Nem, Suhoról - válaszolta ironikus hangnemmel a pasi.

- Az meg ki? - ráncolta a homlokát Jonghyun. Még akkor is, ha jobbnak látta amúgy nem megszólalni. Lehet, hogy most vágta tönkre az egyetlen esélyes barátságát?

- A legidősebb alvilági lény nálunk. - válaszolt készségesen a lány - Amúgy ne haragudj, hogy felkeltettelek, de már egy hete ott feküdtél.

Jonghyun majdnem félrenyelt.

- Egy hétig voltam kiütve?!

- Igen. Már kezdtük azt hinni, hogy meghaltál, vagy valami - hallatszott a férfi hangja is.

- Ezért idéztem neked egy víziót - tette hozzá a lány.

- Aha - Jonghyun nem nagyon értett semmit, de igyekezett úgy csinálni, mintha ez nem így lenne.

- Én Wendy vagyok, ő pedig Kangin - mutatkozott be a lány.

- És előre szólunk, hogy bármilyen nevet mondhatsz, nem fogjuk ellenőrizni. Furán hangozhat, de tudnod kell, hogy itt egy új élet kezdődik, így gyakran elhagyják az alvilági lények a születési neveiket - tette hozzá Kangin a bemutatkozáshoz.

Jonghyun egy darabig pislogott, de végül biccentett.

- Értem. Nos, én maradok Jonghyun. Az nekem tetszik - mondta. Persze, hogy tetszett neki, hiszen elvileg Kangta adta neki. Kibum is ezen a néven ismerte. Nem hagyhatta veszni a nevét.

- Figyelj, nekünk nemsokára mennünk kell, mert mi is kapunk reggelit, de majd este beszélünk - tájékoztatta a fiút Wendy. Még ez is! Miért nem kaptak a szomszédos cellában ételt? Miért csak ő kapott? És miért csak este beszélnek? Egyáltalán mikor van este?

- Ti nem kapjátok bedobva? - pislogott Jonghyun értetlenül.

- Nem. Mi kinn eszünk.

Wendy válaszára csak jobban összezavarodott.

- Ezt most értsd úgy, hogy te még nem vagy megjelölve. Majd ha kapsz rabszámot, te is kijöhetsz a celládból. Mondhatni, teljes mértékben tag leszel - egészítette ki Kangin Wendy állítását.

- Igen, és akkor majd kereshetsz barátokat. Tudod, elég durva a szeparáció, és nem feltétlenül jó, ha a szomszédos cellatársakkal barátkozol. Elveszik a kapcsolat lényege. Például fontos szempont, hogy velünk itt benn ne tudj olyan dolgokról beszélgetni, amik a baráti körödben érintenének minket is. Ez az egészséges kapcsolat titka. Így mi tudunk igazságosan dönteni kritikus helyzetekben - magyarázta a lány is.

Jonghyun nem kicsit zavarodott össze. Minden olyan furcsa volt... itt kellett benn lennie, nem tudott barátokat szerezni, és fájt is mindene. Mégis a szíve szakadt meg leginkább, hiszen Kibum mindennél jobban hiányzott neki. A szerelme, aki fontosabb volt neki mindennél. Ha Bummie nem kérte volna őt meg gondolatban arra, hogy mentse meg, akkor talán nem bátorodott volna fel eléggé az átváltozáshoz, és talán még együtt lennének. Nem, ez nem Kibum hibája volt... Kibum sosem volt hibás, legfeljebb meggondolatlan, de hibás sosem. Ezt Jonghyun szúrta el.

- Jó, ez valamennyire érthető - mondta rövid hezitálás után. Volt valami a két alvilági lény logikájában, elvégre nem volt tanácsos az alvótársakkal vitatkozni, mikor pontosan ők lesznek azok, akik majd elterelik a figyelmet Kibumról. Mindig éjjel jönnek azok a bizonyos rossz emlékek, akkor pörög az agy.

- Tudjuk, azért lett bevezetve. Íratlan szabály.

- Azért is jó, hogy egy darabig egyedül vagy, mert később megismered a hangunkat - Kangin rövid ideig mocorgott.

- Mi van akkor, ha véletlenül egy csapatba kerülünk? Akkor elkerülhetetlen lesz az, hogy barátok legyünk, vagy elpateroltok? - kérdezte hirtelen Jonghyun a benne megfogalmazódott kérdést, miközben tisztára nyalta a tányért. Legyen bármilyen ocsmány is ez a valami, éhes volt.

- Ennek nincs túl sok esélye. Tudod, neked szerencséd van, hogy kettőnk közé kerültél. Mások nem túl beszédesek a celláikban, és ezért gyakran nem is tudod, ki hol van. Aztán kikalakul valami konfliktus két alvilági lény között, akik nem is tudták, hogy egymás mellett laktak már egy ideje. Na, az a borzalom - sóhajtotta az idősebbik fiú, s bár Jonghyun nem láthatta, nagy valószínűséggel Kangin a fejét is fogta.

- Miért? Mi van akkor? - kérdezte a fiatalabbik.

- Borzalom!

- Iszonyat!

- Nem tudunk aludni!

- Verik a cella oldalát!

- Morognak, és üvöltöznek!

- Egész éjjel fenn vannak! - sorolták kiakadva. Jonghyun meg is értette. Az egy rémálommal ért fel, ha a szomszédos cellában az ellenséged volt.

- Egyébként, irigyellek, Jonghyun - váltott témát Kangin. Az említett személy csak pislogott. Irigyelni? Őt?

- Mert? - kérdezte döbbenten.

- Neked még nem kell kimenned. Hidd el, az maga lesz a borzalom, ha teljes jogú börtönlakóvá válsz, bár sokat ver a latba, hogy mennyire vagy erős, meg harcias.

- Szerintem egyik sem vagyok - röhögött fel hirtelen a fiatalabbik fiú. Nos, legalábbis ő nem tartotta magát erősnek.

- Mi a fajtád? - kérdezte Wendy - Én Visionnis vagyok, Kangin meg Sanguido.

Jonghyun elborzadt.

- Nem szeretem a Sanguidokat. Egy olyan miatt kerültem be ide - rázta meg a fejét.

- Tehát nem te vadultál el. Ez sok dolgot elárul rólad. - sóhajtotta Wendy - Ha ügyes vagy, akkor könnyedén megtalálhatod a neked való csapatot. Majd keresek valakit, és szólok pár szót az érdekedben.

Jonghyun egy pillanatra elgondolkozott. Talán ez egy jó ajánlat volt, elvégre nagyon-nagyon sokáig itt fog még rohadni.

- Köszi - biccentett végül.

- Addig is felejtsd el az összes diszkriminációdat. Nem minden Sanguido ugyanolyan. Csak és kizárólag a Mutansanimoktól kell tartanod, de azok között is van egy-két rendes - morogta Kangin. Teljesen jogosan.

- Értem - válaszolta Jonghyun. Neki már volt rossz tapasztalata egy ilyen fajtájúval, és ez neki nagyon is leírt mindent. Bár igaz... nem kellene ebből kiindulnia, tekintve, hogy ő sem viselkedett úgy, mint egy átlagos alvilági lény.

- Egyáltalán te milyen alvilági lény vagy, hogy ítélkezel mások felett? - kérdezte a Sanguido.

- Fogalmam sincs. Nem tudom, milyen fajta vagyok - vont vállat Jonghyun. Hallotta, hogy a másik kettő egy pillanatra megrökönyödött.

- Azt meg hogyan sikerült? A boszorkány mindenkivel közli a fajtáját - Wendy döbbenten lépett közelebb a cellája falához.

- Fogalmam sincs. Nekem nem tudta megmondani, mert feketék a szárnyaim - s ezzel Jonghyun bekapta az utolsó falat moslékot is. Igaz, még mindig éhes volt, de most legalább kibírta a következő etetésig.

- Fekete szárnyak? - pislogott Wendy döbbenten.

- Na, ne szórakozz! - Kangin valószínűleg kínjában röhögött fel.

- Komolyan! Feketék. Majd egyszer megmutatom! - szabadkozott a fiatalabb fiú.

- Remélem is, mert nem hiszek neked - nevetett még mindig az idősebb. Azonban ez hamar abbamaradt, mert valami fémes csikorgás csapta meg Jonghyun fülét mind a két társa oldaláról.

- Na, mennünk kell - sóhajtotta Wendy.

- Várjatok! - Jonghyun felpattant a helyéről - A külvilággal tudom tartani a kapcsolatot? Tudnom kell, hogy van a szerelmem, és a nevelőm! Tudnom kell róluk!

- Nem nagyon tudsz külső információkat szerezni. - sóhajtotta Kangin - Ha leteszel erről a Sanguido fajgyűlöletedről, akkor keresek neked valakit, aki talán tud valamit - válaszolta Kangin, azzal kiment a cellájából. Jonghyun egyedül maradt.

***

Felsóhajtott.

Kanginnak és Wendynek már vissza kellett volna jönnie, hiszen mindig ilyenkor érkeztek meg. Most azonban nem. Néha hallott kiabálásokat, mintha valami bokszmeccsen lett volna, de általában csak a csend ölelte őt körül. Néha az ágyon feküdt, néha a földön, néha fel-alá sétálgatott.

- Hiányzol - suttogta maga elé, ahogy megállt egy pillanatra. Szemeit becsukva felidézte magában Kibum arcát. Kibum tökéletes arcát, amely gyönyörű volt a számára.

Azonban a gondolatbeli Kibum most nem mosolygott. Csak volt, halványan.

Kibum kezdte elveszíteni a jelentőségét. Már nem lehetett a nagy szerelem közöttük, így csupán egy halványuló emlék lett belőle. Ez pedig kicsit összetörte Jonghyun szívét.

Nagyot sóhajtva leült az ágyára, hogy gondolataiba mélyedve teljen az idő. Egyből felmerült benne ezer meg ezer kérdés. Kíváncsi volt Kibum hogylétére, arra, hogy Kangta élt-e még és nem utolsó sorban arra, hogy mi vár rá kint. A cellán túl. Wendy és Kangin nem fogják fogni a kezét. Megmondták; tojnak rá magasról. Ők nem lehetnek azonos baráti társaságban. Tehát egyedül maradt. Nem számíthatott senkire, magának kellett barátokat keresnie, magának kellett mindent megcsinálnia, hogy ne legyen egyedül.

Fogalma sem volt arról, hogy hogyan működött ez a hely. Mit kellett itt egyáltalán csinálni? Mire volt jó ez az egész? Dolgozniuk kellett? Vagy csak kinn beszélgettek?

Jonghyun nem tudott semmit, és ez zavarta őt.

Végignézett magán. A börtön rendes ruhákat szolgáltatott. Farmernadrágot, pólót, inget, tréninget... nem hagyományos börtönszerkó volt rajtuk. Azonban minden felsője hátán volt két nagy lyuk, mintha kiszakították volna. Nem is beszélve a ruhanemű elején lévő kis hiányzó textilekről. Mintha a névjegykártya helye ki lett volna hagyva. Ahogy Jonghyun levette a pólóját, megvizsgálta a lyukakat. Biztos nem véletlenül volt ott. Ez annál sokkal másabb volt, ezeket direkt vágták bele.

- Vacsora. - az ajtaján lévő kis kajabedobó kinyílt, de étel nem jött be rajta. Jonghyun felállt, s közelebb sétált az ajtóhoz, hátha a mozgására volt kíváncsi az illető. Ennek a fazonnak kifejezetten szimpatikus hangja volt, nem olyan rideg, mint a másiknak. Jonghyun már éhes volt, gyomra korgott, így izgatottan várta a napi moslékot. Azonban az nem jött - Mi a neve, alvilági?

Jonghyun megdöbbent a kérdés hallatán. Mi lenne a neve? Miért volt ez egyáltalán fontos? Mit akarhat tőle ez a fazon? Mert nem vacsorát hozott, az biztos...

Azonban Jonghyun nem akart ellenkezni. Nem volt sok kedve ahhoz, hogy egy őr megint kiiktassa árammal, vagy esetleg teljesen jogtalanul ellenségesen lépjen fel az alvilági lény ellen.

- Jonghyun - válaszolta készségesen a démon. Fogalma sem volt, hogy ez mire lehetett jó, de azért nem merte megkérdőjelezni. Sőt, ki is egészítette, nehogy hiányosnak tűnjön a bemutatkozása - Kim Jonghyun.

- Éhes? - hallatszott a következő kérdés. Jonghyun bólintott, és a szó hallatára hasára tette a kezét.

- Eléggé.

- Emberhúsra?

- Nem? - Jonghyun felvonta a szemöldökét - Soha nem ettem még embert, és nem is fogok. Gusztustalan.

- Pedig az a vacsora.

- Fúj - az alvilági lény beleremegett a tudatba, hogy emberhúst kell ennie. Nem akarta. Ő nem tekintette az embert tápláléknak, és még elképzelni sem akarta, hogy ezt fogják neki szolgáltatni.

- Szomszédos cellatársai neve? - hallatszott az újabb kérdés. Jonghyun fejében már kezdett megfordulni, hogy ez a fazon csak az idegeivel játszott, esetleg vallatta őt. Azonban nem akart balhét.

- Kangin és Wendy - válaszolta.

- Ha bemegyek, megtámad?

Jonghyun megdöbbent. Ez a valaki be akart menni hozzá? Mégis minek? Szíve hevesen kezdett dobogni, de azért válaszolt.

- Nem támadok indokolatlanul - jelentette ki határozottan, mire meghallotta a kulcs csörgését. Azonnal félreállt, de szinte pislogás nélkül figyelte az eseményeket. Valaki kinyitotta neki az ajtót? Minek? Mi történt itt?

Abban a pillanatban a fém tárgy megmozdult, s egy ember lépett be rajta. Jonghyun megérezte a szagát, de nem mozdult. Nem akart rátámadni a férfira, vagy bármiféle hirtelen mozdulatot tenni, amivel megzavarná őt. Az ember egyébként jól fel volt szerelve, tisztára, mintha rendes börtönőr lett volna, csak kezében gumibot helyett elektromos áramot kilövő pisztoly volt. Ja, meg egy tál moslék.

Jonghyun megint nem értett semmit, bár azt logikusnak tartotta, hogy a fickó becsukta maga után az ajtót.

- Ha minden igaz, egy hete keltél - kezdte az őr.

Jonghyun biccentett. - Igen.

- Akkor kicsit lassan történik minden neked - mosolyodott el a férfi.

Az alvilági lény halványan viszonozta a gesztust, de nem mozdult. Nem értette, hogy lett a magázódásból hirtelen tegezés, azonban nem igazán szándékozta szóvá tenni.

- Eléggé - válaszolta.

- Onew vagyok egyébként, a ti szárnyatok egyik őre. Meg egy másik szárnyé is, nehogy unatkozzak - mosolygott a férfi. Jonghyun végignézett rajta. Nem tartotta különösen jóképűnek őt, de volt benne valami, ami megbabonázta őt, mintha ez a srác nem is lett volna emberi. Hosszas nézés után kifejezetten helyesnek lehetett mondani, főleg, hogy nem egy karót nyelt fazon volt, sokkal inkább... cuki? De miért volt ennyire közvetlen velük?

- Izé... én meg Jonghyun - mutatkozott be ismét az alvilági lény.

- Megkérdezhetem, hogy... szóval... hogyan kerültél be? - a furcsa őr letette az ágyra a tálat, de még mindig nagyon vigyázott a beszélgetőpartnerével. Biztos nem akart bajba kerülni.

Jonghyun felsóhajtott.

- A kedvesemmel elmentünk kirándulni, mire egy Sanguido megtámadott minket. Nem akartam vitatkozni, de beleharapott a szerelmembe, és elborult az agyam - Jonghyunnak fájt ez az egész. Fájt elmondania, mi történt pontosan. Utálta, hogy folyton fel kellett idéznie az egészet.

- Az emberek között nőttél fel? - hallatszott az újabb kérdés. Az alvilági lény szemei összeszűkültek. Nem értette, mire volt jó ez a faggatózás.

- Igen - vágta rá tömören.

- Ha jól sikerült leszűrnöm, akkor te nem igazán szereted, hogy alvilági lény vagy - sóhajtotta a börtönőr.

- Így van. Utálok alvilági lény lenni. Azonban most én kérdezek. Miért érdekel téged mindez? - fújtatott a démon. Ő sem magázódott. Ha Onew nem tette, akkor ő sem. Ez ilyen egyszerű volt.

- Mert kíváncsi vagyok a te szemszögedre is. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy nem vagytok szörnyek, és lehet veletek beszélgetni.

- És ha vérszomjas dög vagyok, csak most hazudok neked? - vonta fel a szemöldökét Jonghyun.

- Én megbízom benned. Szerintem nem hazudsz - Onew hangja kifejezetten higgadt volt, ami megdöbbentette Jonghyunt. Nem ilyennek ismerte meg az embereket. Még Kibum is ellene fordult... ó, igen... az ő Kibumja. már csak Kangtára számíthatott, senki másra. Már csupán ő volt az, akit elfogadott, akiben nem csalódott. Mégis miért lenne pont ez az Onew az, akiben megbízhat? Ez az idegen...

- Bízol bennem? - Jonghyun felvonta a szemöldökét. Kacagni kezdett. Nem, ezt a mesét ő már nem vette be. Az emberek hazugok voltak. Hazugok és gonoszak. Egy őr meg csak rátett a tűzre...

- Igen. Bízom benned.

- Ember vagy, én meg alvilági lény. Ha gondolom, fél másodperc alatt megölnélek, tekintve, hogy a fajtámat sem tudjátok meghatározni. - Jonghyun kicsit komolyabbra váltott - Én az emberi szóban többé nem hiszek.

- Történt valami, ami miatt ez megváltozott? - érdeklődött Onew. Még mindig ugyanúgy állt, mint eddig.

- Ha tudni akarod, igen, történt. Azt mondta nekem egy ember, hogy legyen bármi is, ő szeretni fog, és mellettem állni. Amikor kiderült, hogy démon vagyok, ellökött magától. Közölte, hogy gyilkos vagyok, és ennyi. Megutált amiatt, amiről nem tehetek - érezte, hogy szíve apránként megszakadt. Kibum felidézése tönkretette a lelkét, a világát. Szemeiben könnyek gyűltek össze, ökleit megfeszítette. Szerelmes volt még mindig. Ő feltétel nélkül szerette a fiatalabbat. Mégis, Kibum rettegett tőle.

- Te jónak tűnsz. Nem egy vérszomjas vadállatnak - Jinki egy percnyi hallgatás után felsóhajtott. Kijelentése nagyot ütött Jonghyunban, de mégis megtartotta a kemény énjét. Nem lehetett gyenge egy ember előtt.

- Pedig fajomból adódóan az vagyok.

- Tudod, én pontosan azokat az alvilági lényeket keresem, amelyek emberek akarnak lenni. Azokat, akik nem vadállatok. Olyanok, mint te. Nem vagy egyedül, és nem is akarlak magadra hagyni - az őr ujjai meglazultak, mintha tényleg megbízott volna Jonghyunban. Szemei is ezt tükrözték, huncut csillogás jelent meg bennük.

- Miért? Ki vagy te, a Megváltó? - nevetett fel Jonghyun.

- Nem. Csak érintett a dologban. Nem tartom fairnek, hogy ártatlanok szenvedjenek. Szeretném, ha látnád, hogy nem te vagy egyedül az, aki haza szeretne menni. Itt vagyunk egy páran, és együtt majd kitalálunk valamit. - Onew mélyen Jonghyun szemeibe nézett. Komolyan gondolt minden egyes szót, amit csak kimondott a száján - Addig viszont úgy kell tenned, ahogy én mondom, nehogy gyanút keltsünk. Rendben?

4. Fejezet

***

Minden csendes volt. Túl csendes. Az egész lakásban egy neszt sem lehetett hallani, mintha megállt volna az idő. Pontosan ugyanolyan volt, mint egy hete. Az apró konyhában rend uralkodott. A székek alaposan betolva várták, hogy valaki rájuk üljön, az asztalon még mindig a morzsák sorakoztak, csakúgy, mint a hűtőben az ételek. Egy árva hang nem hallatszott, a gépek is némán vártak sorsukra. Csupán a mosogatón látszott, hogy valaki élt ott. Tányérok jöttek-mentek onnan, bár nem tisztultak meg, mint régebben. A kanapé, és az egész nappali is ugyanolyan volt, mint egy hete, csak porosabb. Sokkal porosabb, hiszen senki nem foglalkozott a renddel, vagy a takarítással. Még a hálószoba is ugyanolyan volt, leszámítva a takarót, ami azért váltakozott. A nap sugarai már nem boldog táncot jártak a házban, csupán világítottak, mintha csak idegesítő kis manók lettek volna, melyek szándékosan vidámságot akartak belevinni ebbe az unalmas lakásba. A modern bútorok visszaverték e fényt, hogy a tulajdonos kevésbé szenvedjen tőle. Igen, tulajdonos, ugyanis már csak egy volt. És ez az egy ember éppen hazaérkezett. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, amelyet a belépése és egy fájdalmas sóhaj kíséretében be is vágott maga mögött. Cipőjét leemelte a lábáról. Nehéz volt, szorította. Mamuszába bújva csoszogott a hálószobába, nem is foglalkozva semmivel. Nem akart semmire sem figyelmet fordítani. Talán a belső énje ezt a hanyagságot kissé vitatta, de az újonnan fellépett depressziója másképp vélekedett erről. Levágódott az ágyra, hogy fekete könyvét elővegye, s belevesse magát a tanulásba. Másképpen amúgy is csak bőgött volna, így legalább készült a diplomája megszerzésére valamilyen formában. A gondolatait nem hagyta elszárnyalni, inkább minden erejével koncentrált az egyetemi tanulmányaira. Annak ugyanis több értelmét látta, mint az eredménytelen bőgésnek. Bár két napig szinte ki sem mozdult a takaró alól, rá kellett jönnie arra, hogy a fiú, akivel egykoron mindent megosztott, soha többet nem jön vissza. Elvitték őt valahova, és ott majd elválik, hogy él-e, vagy hal. Ő tehetetlen volt az ügyben, s e hét alatt alaposan átgondolta a történetet.

Jonghyun csak védeni próbálta őt.

Igazából ez valamilyen szinten enyhített az egészen, de mégis, Kibum haragudott rá. Talán azért, mert Jonghyun alvilági lény volt, így eleve bűnhődnie kellett. Egyértelmű. Azonban a fiú szíve legmélyén érezte, hogy nem is ez fájt neki igazán, hanem sokkal inkább az, hogy Jonghyun közel tízévi ismeretség után nem bízott meg benne annyira, hogy ezt a titkot elmondja neki. Mintha ezek az évek az alvilági lény számára nem jelentettek volna semmit, vagy csak szimplán nem lett volna képes megbízni Kibumban, a szerettében. Bár igaz, akkor talán mindennek vége lett volna közöttük idő előtt.

Mégis, Jonghyun megmentette őt.

Kibum végigsimított a mellkasát is átölelő kötésen, miközben felidézte magában azt a bizonyos harcot. Szerelme nem akart átváltozni, de mégis megtette, mert ő, Kim Kibum azt mondta. Tehát minden az ő hibája lett volna? Minden, ami most lejátszódott benne, az nem is Jonghyun bűne volt, hanem az övé? Vajon mi lett volna, ha nem könyörög a szerelmének? Emberként le tudták volna győzni ketten azt a mocskot? - Kibum fejében kavarogtak a kérdések, a gondolatok, és hiába keresett választ, nem talált. Minden túl zavaros volt neki, az emlékekben rendet kellett teremtenie ahhoz, hogy le tudjon higgadni. Egy dologban azonban sajnos biztos volt.

Abban, hogy ennek a kapcsolatnak vége szakadt. Jonghyun és ő soha többet nem találkoznak már. Elmúlt ez a lehetőség, s bár a tűz még égett, nem volt senki, aki kihasználja ezt a melegséget.

Kibum egyedül maradt, kettesben a gondolataival. Csak annyira volt képes, hogy szerelmére gondoljon, s arra, hogy egyszer talán elmúlik ez az egész szerelem. Feledésbe merül, és többet nem kell erre gondolnia. Talán valahogy kitörlődik Jonghyun képe az emlékeiből. Csak reménykedni mert mindezekben, hiszen nagyon is jól tudta, hogy szerelmes volt még kedvesébe, még akkor is, ha az alvilági lény volt. Nem tudta feldolgozni azt, ami történt, s éppen ezért mindent úgy hagyott, ahogy volt. Legfeljebb az ágyában fetrengett, vagy kiment enni. Semmi mást nem használt. Semmi más nem érdekelte. Idejének nagy részét amúgy is tanulással töltötte. Az eléggé lekötötte őt ahhoz, hogy ne próbáljon meg vitatkozni magával, hogy helyesen döntött-e azzal a kirándulással kapcsolatban, vagy sem. És egyre biztosabb volt abban, hogy nem. Egyszerűen visszaforgatta volna az időt. Lehet, hogy Jonghyun démon volt, de a szerelme, és valamiért ez az érzés erősebb volt benne mindennél.

Kopogtak.

Kibum felpillantott a tanulásból, de készségesen felállt, hogy ajtót nyisson a váratlan látogatonak. Nyuszis mamuszába belebújva gyorsan odacsoszogott a bejárathoz, elfordította a kulcsot, majd lenyomta a kilincset. Hamarosan megpillantotta a vendéget is.

Nagyjából olyan állapotban volt, mint ő.  Ápolatlan külső, borosta, egymásra hányt ruhák, fáradt tekintet, elkeseredett arc. Kibum már-már magát látta Kangta személyében. Elvégre mind a ketten azt veszítették el, aki számukra mindennél többet jelentett.

- Szia - Chilhyun –mert, hogy ez volt Jonghyun nevelőszülőjének rendes neve- megköszörülte a torkát köszönése után. Biztos ő sem kommunikált olyan sokat, mint egy hete, mielőtt Kibum bejelentette volna Jonghyun elvitelét.

- Szia. Gyere be! - a fiú félreállt az ajtóból, hogy beengedje apósát. Chilhyun úgy is tett. Lépései határozottak voltak, de az eddigi hangok megváltoztak. Még a cipője is másképp muzsikált.

- Ne haragudj, hogy csak így rád törtem, de érdekelt, mi van veled. Élsz-e még, meg ilyenek - az idősebbik férfi bágyadtan elmosolyodott. Viccnek szánta ezt az egészet, de egyszerűen nem volt meg a hangulata hozzá. Persze, Kibum tudta, miért. A férfi húsz éves volt, amikor Jonghyun hozzá került, ugyanis a fiú szülei halálos sebet kaptak egy idősebb Sanguidótól, ha Kibum jól emlékezett arra, amit a férfi mesélt neki egy hete sírva. Ezek után a szülők meghaltak, és Jonghyun egyedül maradt. Őt Kangta találta meg, s még a nyomozók kiérkezése előtt hazavitte, hogy embert neveljen belőle. Így történt, hogy a kis alvilági lény embernél nevelkedett. Chilhyun tudott már eleget az alvilági lényektől, ugyanis tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor Visionnis barátnője meghalt. Talán ezért is érintette őt mélyen Jonghyun sorsa. Még beszélt az anyával, aki elmondta a fiú nevét, és azt, hogy ő különleges. Bár Kibum nem értette, mitől vált egy alvilági lény különlegessé.

- Még élek - a fiúban lassan felidéződött minden, amit embertársai mondtak, s talán pontosan emiatt érezte úgy, hogy Kangta jobban megsínylette a dolgot.

- Akkor jó. Kibum, baj van. - sóhajtotta a férfi - Azért is jöttem, hogy figyelmeztesselek. Lehet, hogy te is bajban vagy.

Kibum tüdejében megakadt a levegő. Veszélyben? Kitől? Mitől?

- Mi-milyen veszélyben? - dadogta meghökkenve. Érezte, amint a hátán átfutott a hideg.

- Le szeretném szögezni, hogy ez nem Jonghyun hibája - kezdte a férfi, miközben levette a cipőjét.

Nem Jonghyun hibája... tehát róla volt szó! Kim Jonghyunról, az alvilági démonról, aki hazudott Kibumnak, s egy mély sebet hagyott benne.

- Képzelem - Kibum azzal bement a nappaliba. Előre tudta, hogy le kell ülnie ahhoz, amit most mondani fognak neki, mert különben a földre ül.

Megkínálta volna a férfit valamivel, de Kangta mindig kiszolgálta magát, hiszen ugyanolyan családtag volt, mint Jonghyun, vagy ő, Kibum.

Azonban látszott rajta, hogy semmire nem volt szüksége, csak leülni, hogy elmondhassa, miért is volt baj az, ami.

- Tényleg nem az ő hibája - kezdte a férfi, s leült a kanapéra.

- Rosszul kezdődik... - Kibum hangja remegni kezdett. Félt attól, hogy Jonghyun önkívületi állapotba esett, és most az életükre akar törni. Lehet, hogy ő volt az egyetlen ilyen alvilági lény, és ettől lett különleges?

- Igen, egy kicsit. Tudod, nagyon utálják azokat az embereket, akik alvilági lényeket rejtegetnek tudatosan. Azok, akik elvitték Jonghyunt, kifaggatják őt. Ez nyílt titok - Kangta hangja szintén elcsuklott egy kicsit, mire Kibum nyelt egyet. Tehát az emberek vadásztak Chilhyunra? És lehet, hogy rá is? Pedig ő nem is tudott arról, hogy Jonghyun démon lett volna!

- Tehát? - kissé előre dőlt.

- Tehát ma mentem hazafelé, és mindenki utánam kutakodott. Pontosabban "Kangta" után. Az egyetlen szerencsém az, hogy nagy valószínűleg Jonghyun nem árulta el az igazi nevem. Hidd el, tudom, mi vár rád akkor, ha elfognak. A barátnőm miatt már egyszer elkaptak. Ivy rejtegetéséért is én feleltem, és nagyon nehezen bírtam csak megúszni a börtönbüntetést. Azzal mentettem ki végül magam, hogy éppen szakítani akartam vele, miután megtudtam, hogy alvilági lény volt - ahogy Chilhyun felidézte az emlékeket, és a volt kedvese arcát, szemei meggyűltek könnyekkel. Szerette azt a lányt, és az ő elvesztése nagyon mély sebet hagyott benne. Most pedig majdnem ugyanaz történt. Jonghyun is elment örökre. Soha többet nem jön majd vissza.

Kibum szívéből is leszakadt egy darab.

- Sajnálom - suttogta maga elé. Chilhyun halványan elmosolyodott.

- Köszönöm, de nem kell. Figyelj, ha Jonghyun beszélt rólad, bajban vagy, főleg, ha megtalálnak. Ez az, amit ne felejts el! Bármi legyen is, azt kell hazudnod, hogy meggyűlölted Jonghyunt, hogy soha többet nem akarod látni, és az igazat, hogy nem tudtad, ki ő.

- Meg rólad sem tudok semmit - tette hozzá a fiatalabbik, ahogy fekete haját megigazgatta.

- Köszi, az nekem nagy segítség lenne - biccentett Chilhyun.

- Ez a minimum. Figyelj, mi egy család vagyunk. Te, én és Jonghyun. Most Jonghyun nincs, de mi akkor is itt vagyunk egymásnak. Ez a legfontosabb - magyarázta Kibum. Nem engedhette el Chilhyunt, hiszen már csak ő kötötte őt össze Jonghyunnal valamilyen formában. Nem engedhette, hogy a múltja szertefoszoljon. Ők már összetartoztak Chilhyunnal. Kibum nagyon jól tudta, hogy az idősebb férfi számára már nem maradt senki, hiszen élete minden egyes másodpercét a kicsi Jonghyunnak szentelte, és emiatt az egyetemet is egyetemista barátok nélkül járta ki, hogy szakmája legyen az ő Jonghyun babája számára.

- Köszönöm, Kibum! - a férfi elmosolyodott egy kissé. Neki is jól esett, hogy a fiatalabbik fiú nem taszítja őt el hirtelen magától, hanem megpróbálja fenntartani azt a régi kapcsolatot, ami eddig is volt közöttük. Ez többet jelentett az ő számára mindennél.

- Igazán nem kell megköszönnöd. Én is örülök, hogy itt vagy nekem. Nem tudnék most nagyon senkivel sem kommunikálni, mert nem mondhatok nekik semmit Jonghyunról. Veled viszont ezeket meg tudom beszélni, és egyébként sem képzelheted azt, hogy csak úgy eltűnsz az életemből te is! - a végén egy mosollyal az arcán felcsattant. Kangta az apja helyett is az apja volt, így egyértelműnek tartotta a férfival a kapcsolattartást. Neki sem volt senkije, akiben bízhatott e téren, és a partnerének sem.

- Szóval, vigyázz majd magadra, Kibum - zárta le hivatalosan az első témát Kangta. Aggódott a fiúért, hiszen ő is már majdnem a fia volt. Jelen esetben pedig a fia helyett lett a fia.

- Vigyázok! - biccentett a fiatalabbik, majd felsóhajtott. Csend telepedett a nappalira, senki nem szólt egy árva szót sem, mígnem percek múlva Kibum vette a bátorságát, és hagyta szabadjára engedni a gondolatait - Kérdezhetek valamit?

- Persze - Chilhyun azonnal kiegyenesedett.

- Mesélted, hogy Jonghyun különleges...

- Naná, mert alvilági lény - biccentett a férfi, de Kibum csak a fejét rázta.

- Nem. Mesélted, hogy Jonghyun anyja mondta, hogy Jonghyun nem átlagos démon. Ez mit takar? - kérdezte fürkészően. Nem értette, hogy mi lehetett az ő pasijában olyan egyedi, olyan különleges, ami ezt a feltételezést igazolhatta volna.

- Ja, hát, figyelj... fogalmam sincs - sütötte le Kangta zavartan a szemeit, mire Kibum összehúzta a szemöldökét.

- Ezt hogy érted?

- Én csak elméleti oktatója voltam Jonghyunnak, így semmit nem tudok az igazi képességeiről. Tudod, ha átváltozott volna, akkor elvitték volna, így semmit nem tudtam neki gyakorlatban segíteni. Szerintem az a különlegessége, hogy erős démon. Az anyja, ha jól emlékszem, Elementude volt. A szárnyai azt hiszem, zöldek voltak, bár nem biztos. Kizárásos alapon Jonghyun is Elementude lehet, így abból képeztem ki a leginkább elméletben, de te láttad, hogyan harcolt - Kangta összefonta az ujjait maga előtt, ahogy egyre inkább kíváncsi lett Jonghyunra.

- Nem hiszem, hogy eleme-micsoda lenne. Az ő szárnyai feketék voltak - emlékezett vissza Kibum, mire Kangta szemei elkerekedtek.

- Feketék? - kérdezte döbbenten.

- Feketék. - ismételte Kibum - Miért? Az baj?

- Még sosem hallottam fekete szárnyakról. Biztos voltál abban, hogy nem valami más? Mondjuk sötétkék? - Kangta nem is értette, hogy ez miképp lehetett lehetséges.

- Megeshet, de akkor az annyira sötétkék volt, hogy az már fekete - igyekezte visszahozni emlékeibe Jonghyun alakját, de csak eddig jutott. Semmi más nem rémlett neki a hatalmas, éjszínű szárnyakon kívül.

Látta, hogy a férfi e kijelentés után nem is nagyon találta a helyét, szinte azonnal felpattant.

- Ezt meg kell néznem... ha nem haragszol, turkálnék egy kicsit Jonghyun könyvei között, mert nekiadtam a határozómat - mondta. Kibum némán biccentett, és feltápászkodott ő is. Bár még mindig gyűlölte az alvilági lényeket, azért Jonghyun emlékére megpróbált kevésbé elutasító lenni a másik fajjal szemben. Elvégre Jonghyun soha nem lépett fel vele szemben erőszakosan, mi több, mindig védelmezte őt. Talán nem volt minden alvilági lény ugyanolyan undorító? Lehet, hogy ők is különböztek egymástól?

Kicsit elszégyellte magát. Lehet, hogy akkor és ott Jonghyun után kellett volna kapnia, hátha akkor nem vitték volna el. Bár... képes lenne megint a férfi szemébe nézni, vagy most csak a szája járt az eszében megint?

Mire abbahagyta a gondolkodást, csupán Chilhyun hűlt helyét találta. Gondolkodás nélkül rohant be a hálószobába, ahol volt kedvese nevelőapja már az ágy felett lévő könyveket pakolgatta vissza, miközben egy vékonyka sötétzöldet szorongatott a kezében.

- Megvan? - kérdezte Kibum, még akkor is, ha előre sejtette a helyeslő választ.

- Igen. Mindig mondtam neki, hogy az ágya közelében tartsa, hogy baj esetén megtaláljuk könnyedén. Ha valamit, akkor ezt kifejezetten jól belé neveltem - biccentett a férfi. Kibum halványan elmosolyodott, majd közelebb ment az ágyhoz, és felkapott egy könyvet, amit az idősebbnek nyújtott.

Kangta vissza is tette az eredeti helyére.

- Sosem tudtam, mi ez a könyv, Jonghyun azt hazudta, hogy a naplója, de valamiért sosem hittem el neki. Ennek ellenére megtartottam őt abban a hitben, hogy elhittem - nosztalgiázott a fiatalabbik, ahogy nézte a vékony kis könyvet.

- Mindig is jók voltak a megérzéseid, Kibum - Kangta befejezte a visszapakolást, majd lemászott az ágyról, melynek végül leült a szélére.

- Azt mégsem voltam képes megérezni, hogy valami nem stimmelt vele... - sóhajtotta a fiatal, amint leült a férfi mellé.

- Mert vele minden stimmel. Arról nem tehet, hogy nem embernek született, de mindent megtett azért, hogy ezt titkolja. Tudod, Jonghyunt nagyon sok dologban korlátozta mássága, és éppen ezért nem is tudott teljes életet élni, de ez nem jelenti azt, hogy ne viselkedne normálisan. Csak azért, mert ő alvilági lény, még nem gyilkos. Neki is van személyisége.

- Nem is értem, hogy tudtad bevállalni a felnevelését. Biztos nem volt könnyű... - sóhajtotta Kibum.

- Néha jobban meg kellett fegyelmezni. Felnevelni egy alvilági démont annyit tesz ki, hogy van egy kisbabád, egy macskád és egy kiskutyád. Mindent megrágcsál, hogy erősítse az agyarait, elvégre ragadozó, de más nehézség nincs benne. Én ugyanúgy etettem Jonghyunt, mint egy embert. A bajok akkor kezdődtek, amikor kezdett intelligensebb lenni. Ő is tudta, hogy nem volt ember. Tudod, érezte az ösztöneiben, hogy több volt egy átlagos Homo Sapiensnél.

- Ez miben bizonyult meg? - vonta fel Kibum a szemöldökét.

- Nem nagyon jött ki az emberekkel a kezdet kezdetén. Nagyon nehezen tudtam őt visszafogni, és elmagyarázni neki, hogy veszélyben volt. Lassan megértette, de az igazi kamasz lázadás leküzdésében te segítettél a legtöbbet. Ha nem lettél volna, Jonghyun ezt az egészet másképp élte volna meg. És itt most gondolj arra, hogy téged mennyire szeretett. Tudod, simán lebuktathatta volna magát, de miattad nem tette. Tudod, milyen kis vadak a kamaszok. Na, Jonghyun ugyanez volt ragadozó kiadásban. Nem is beszélve a folytonos hadakozásról. A végén már ráhagytam dolgokat akkor is, ha nem értettem vele egyet - Kangta keservesen felnevetett, ahogy felidézte magában a kamasz Jonghyun emlékeit.

- Nehéz volt vele?

- Kicsit, de szerencsére mindig tisztelt annyira, hogy meghallgasson, és ez sokat jelentett nekem. Még akkor is, ha utána tojt a véleményemre.

- És melyik időszakot utáltad a legjobban?  - Kibum érdeklődve figyelte, ahogy a férfi lapozgatta a könyvet. Túl sokat akart tőle kérdezni. Olyan dolgokat, amiket eddig Jonghyun faja miatt nem lehetett elmondani.  Most teljesen más történet alakult ki Kibum fejében. Jonghyun az ő szemeiben már nem volt ugyanaz az ártatlan gyerek. Egy olyasvalakit látott, aki szenvedett, küzdött, és menekült. Önmagától.

- Talán az, amikor tudatosítottam benne azt, hogy ő szörnyetegnek született, így nagyon korlátolt dolgokat tehetett csak meg. Nem értette, hogy az emberek miért félnének tőle, holott ő ártalmatlan. A szívem szakadt meg akkor - sóhajtotta a férfi szomorúan. Jonghyun és közte nem csupán szülő-gyerek kapcsolat volt. A fiatalabb barátjaként is nézett az idősebbre, és ugyanúgy beavatta mindenbe őt, mint Kibumot. Sőt, Kangtát több mindenbe.

- Ez elég rossz lehetett - sütötte le a szemeit Kibum.

- Az is volt. - biccentett a férfi - Elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy az emberek félnek tőle valami olyan miatt, ami a születésétől fogva megvan neki... ijesztő. Nem érti, miért elutasítóak vele, és igazából te sem érted, hiszen nem minden alvilági lény gonosz. Nekem például csak jó tapasztalatom van velük.

- Tudom. - sóhajtotta Kibum - De ettől függetlenül a nagyrészük az.

- Nem. Csak a jó alvilági lényeket felhergelik. Például ott volt Jonghyun. A légynek sem tudott volna ártani, mégis, amikor kiértek az emberek, azt hitték, hogy meg akar ölni téged. Legalábbis az elbeszélésed alapján ez történt. Az, amit a médiában hallasz nem feltétlenül az igazság. Egy médium azt adja elő, ami érdekes, nem pedig azt, ami igaz. Lehet, hogy elhallgatja a felét annak, ami megtörtént - Kangta végül megállt az egyik oldalnál. Nem nézett a fiatalabbra, hiszen nagyon is jól tudta, mi történt. Kibum magába nézett, és gondolkozott azon, hogy mekkora igazság volt a tőle nem sokkal idősebb férfi mondandójában. Igen, ő máshogy látta a helyzetet, és éppen ezért az ő nyitottsága egy kicsit más fényben tűntette fel az alvilági lényeket.

- Tudod, erre eddig nem is gondoltam... - pillantott fel.

- Tudom. Emberek vagyunk, és könnyen befolyásolhat minket bármi, ami hivatalosnak tűnik. Na, szárnyak. - Chilhyun rácsapott a nyitott könyvre, amelyben rajzolva voltak különféle plusz végtagok. Kicsik, nagyok, tollasak, nem tollasak - Azt mondja, "A szárnyak a kezekhez és a lábakhoz hasonlóan végtagoknak minősülnek, melyek kitörése a helyükről beindítja a léghólyagok működését a tüdőben. Minél nagyobb a szárny, annál esélyesebben tud repülni az alvilági lény. Ezek általában az angyalszárnyú fajták, akiknek a történetekben már megismert, nagy, tollas plusz végtagjaik vannak, csakúgy, mint az angyaloknak. Szárnyak csoportosítása. Törpeszárnyúak. Sanguido, Servientes. Ezeknek a fajtáknak aprócska szárnyaik vannak, szinte csak díszként szolgálnak. Repülni aligha tudnak vele. Színük eltérő, a barnától a világosig bármi lehet, a Servientes szárnyainak végén általában hegyes tüskék vannak." Ezekkel találkoztatok ti - pillantott fel Kangta.

- Igen, de Jonghyun nem ez a kategória - rázta a fejét Kibum.

- Tudom. Folytatom. "Középszárnyúak. Medicusast, Terramen, Visionnis. Nagyobb fajta denevérszárny, általában csupasz. Démonszárnynak is hívják hegyessége miatt. Karmokban végződik, de harcra nem használható. A Terramen szárnyai vöröstől a bordóig terjedhet, a Medicusasté általában mocsárzöld, ha nemesebb fajta, akkor világosabb fűzöld. A Visionnis szárnyai minden esetben sötétlilák. Érintése kemény, bőrszerű." Ez sem Jonghyun.

- Milyen érdekes, hogy nincs fekete szárnya egyiknek sem... - pislogott Kibum.

- Igen, ez tényleg felettébb érdekes - biccentett Kangta is, majd folytatta az olvasást: - Nos, "Angyalszárnyúak. A maradék fajták tartoznak ide. Vagyis az Elementude, az Intellsimulis, a Guardrax és a Royal. A szárnyak jellegzetessége, hogy akár lábszár közepéig is érhetnek, vaskosak, és puhák. A testben a pihetollak elgyengülésének köszönhetően a fedőtollak összeborulnak, csakúgy, mint ahogyan a porcok is összeugranak, és a gerincoszlophoz, valamint a csontokhoz kapcsolódnak szinte tökéletes pontossággal. A Röntgen-felvételeken tökéletesen látszanak a helytakarékosság céljából elrejtett tollak is. Azonban puszta szemmel, kívülről nem látható semmilyen módosulás. Mivel ezek a szárnyak nagyok, kiengedésükkor az alvilági lény meggyengített bőrlemezének felszakadása gyakran a rendes bőrt is érinti, amely így sérül, nem egyszer fordul elő a tépő fájdalom. Forgócsontjaik könnyebben mozognak, amely lehetővé teszi a szárnyak könnyű mozgását, így fegyverré téve azt. Színkódos, vagyis az Elementude általában a bambusz zöld és a csokoládébarna között terjed. Az utóbbi sötétebb, de meleg szín. Inkább vöröses az árnyalata. Az Intellsimulis szárnya minden esetben sötétebb tengerkék, míg a Guardrax szárnyai csak és kizárólag hófehérek lehetnek. A hercegi szárnyak, vagyis a Royal fajta szárnyai aranysárgák, ezt a tollakban levő aranyszín anyagnak köszönhetik. Érdekessége a fémes csillogás." Tehát nincs fekete szárnyú lény - összegezte Kangta az olvasottakat.

- Esetleg az, ha a csokoládébarna be nem sötétül...

- Nem. Amíg nincs említett fajta, addig a fekete nem létezhet egy ilyen egyednél. Esetleg lehet, hogy Jonghyun Mutansanim keverék, hiszen azoknak nincsen szárnyuk, de akkor sem indokolt a feketeség - rázta a fejét Kangta.

- Mutansanim? Az benne sem volt... - kapta fel a fejét Kibum, mire a férfi bólintott.

- A Mutansanimnak nincsenek szárnyai. Ők ilyen vérfarkas szerű dolgokká alakulnak át, így nem repülhetnek. Ellenben iszonyúan erősek. A barátnőm mesélte, hogy egyszer megtámadott kettő Mutansanim egy Guardraxot, és az alig tudta őket legyőzni, holott a Guardrax is alakváltó. Ne kérdezz semmit, én is csak annyit tudok, hogy a Guardrax a legerősebb a hercegen kívül.

Kibum hosszasan bámult maga elé.

- Nem értem. A kisszárnyú majdnem legyőzte Jonghyunt, pedig elvileg gyengébb...

- Tudod, sok alvilági lény magára van utalva, és ösztönök irányítják őket. Ezek átváltozás nélkül is képesek harcolni a túlélésért, valamint sokkal gyorsabban alkalmazkodnak a szárnyaikhoz. Általában ezek a primitívebb fajok, mint a Sanguido. A Visionnis, Intellsimulis, Elementude, Guardrax és Royal már elértek egy olyan intelligencia-szintet, amelynél csak akkor támadnak, ha az szükséges, vagyis kevésbé edzettek, hiába erősebbek. Pár éve, amikor még nem kellett tartaniuk attól, hogy elkapják őket átváltozáskor, előfordult, hogy a fejlettebbek, azaz az angyalszárnyúak jobban gyakorolhassanak, valamint a kisszárnyúak könnyebben levezessék a feszültségeket. Most, hogy figyelve vannak, nehezebben megy a gyakorlás. A kisszárnyúaknak amúgy sem szükséges átváltozniuk ahhoz, hogy erejük nagy részét felhasználhassák, míg egy Elementude például úgy tudja csak az elemeket bántani, ha átalakul, hiszen az az erősebbik énje. Tehát egyértelmű, hogy Jonghyun nem nagyon tudott mihez kezdeni az erejével legelőször. - magyarázta a férfi, majd letette maga mellé a könyvet - Sérülésed?

- Rendben van. - reflektált azonnal Kibum. Végre egy olyan téma, amihez hozzá is tudott szólni - Egy nap megfigyelés után szerencsére már hazajöhettem, de vigyáznom kell a harapásra, mert felszakadhatnak a hegek. Tudod, annyira felemészt Jonghyun hiánya, hogy el is feledkezem erről a sebről - ép kezét automatikusan a vállára tette, hogy végigsimíthasson az említett dolgon.

- Tudom. Hidd el, tudom, milyen szar, hogy nincs Jonghyun... - sóhajtotta a férfi - azt viszont tisztelem benned, hogy nem utáltad őt meg csak azért, mert alvilági lény.

- Túl sokat köszönhetek neki ahhoz, hogy megutáljam - vonta meg a fiú a vállát. Ő maga is tudta, hogy még szerelmes volt. Csak azt nem tudta, mi legyen a következő lépés. Nem akart beletörődni a sorsába, abba, hogy soha többet nem láthatja majd Jonghyunt. Csakhogy nem csinálhatott mást, mint otthon ült, és azon gondolkozott, mit tehetne még, hogy legalább még egyszer újra lássa a szerelmét, el tudjon tőle rendesen búcsúzni, és tudatni vele, hogy szerelmes volt.

- Te sem tudod, mi lett vele? Hova vitték? - törte meg hirtelen a hosszú csendet, de Chilhyun csak a fejét rázta.

- Nem. Semmit nem tudok róla, de biztos nem egy szigeten táncikál boldogan. Szerintem valami gyűjtőtábor lehet, esetleg megölik őket - mondta szomorúan, mire Kibum szíve megállt egy pillanatra. Talán Jonghyun halott volt?