2. Fejezet

- Szeretnénk is menni - közölte Jonghyun. 

- Ilyen hamar? - a lány gonosz mosolyra húzta száját. 

- Igen.

- Azt nem engedhetem. Ez az én területem, és bejöttetek ide - mondta az alvilági lény. Lépései olyan halkak voltak, mint egy macskának, ráadásul észrevehetetlenül közeledett a fiatal fiúk felé. 

- De mi nem vagyunk ellenségesek - Kibum hangja remegett. Félve bújt szerelméhez, hátha ő majd csinál valamit. Csakhogy Jonghyun sem tudott mit tenni. Remegni legfeljebb. 

Ő ugyanis tudta, hogy saját fajtájából adódóan gyilkos volt. 

- Egy szóval nem mondtam, hogy azok vagytok. - eddigre a vörös hajvégű lány pont Kibum elé ért - Mi a neved, ember?

- Kibum - válaszolta remegő hanggal, ám a lány ekkor Jonghyunhoz fordult.

- Neked?

- Jonghyun.

- Qian vagyok - mutatkozott be ő is, mintha egy rendes ember lett volna. Csakhogy nagyon nem volt az. Jonghyun érezte, hogy démoni feromonjai voltak. 

- Örülök a találkozásnak, de nekünk mennünk kell - az idősebbik fiú megszorította a táskáját. Ösztönei súgták neki, hogy öljön. Minden egyes porcikájával neki akart ugrani az alvilági lénynek. Igen, Jonghyun tudta jól, hogy Qian gyengébb volt nála, így harci kedve erősödött. Hamarabb le tudta volna győzni a lányt, mint visszafutni a patakhoz. 

- Ó, azt nem engedhetem - a lány elvigyorodott. Hatalmas agyarai kilátszottak, s ezek megrémisztették Kibumot. A fiatalabbik fiú egyre inkább Jonghyun mögé araszolt, de nem engedte el szerelme kezét. 

- Mi csak emberek vagyunk, nem akarunk tőled semmit! - hangja remegett, mire Quian arcára elégedett mosoly ült ki.

- Locsi-fecsi - mondta. Hangjában szinte a boldogság érződött. Így lebuktathatott még egy békés természetű alvilági lényt. 

Gonosz trükk volt. 

Nagyon. 

Biztos nem Jonghyunnal kezdte. 

- Na, mi viszont megyünk - Jonghyun megszorította Kibum kezét, és elhúzta őt Qiantól, mielőtt valami baj történne. Nem akarta, hogy bármiféle rossz mozdulatot tegyen a lánnyal szemben, elvégre nagyon nem állt szándékában támadni. Semmi köze nem volt az erdőkhöz, és bár nagyon is tudta, hogy szabályt szegett, bízott a szerencséjében, valamint a lány jóindulatában. Ő hinni akart abban, hogy mindegyik alvilági lény elért egy bizonyos intelligenciaszintet, így nem volt szükség a felesleges vitákra. Természetesen tisztában volt bizonyos tényekkel, mint például azzal, hogy ő alvilági lényként egy másik ilyen területére lépett, és ezzel akarva-akaratlanul területért folytatott harcot provokált ki magának, de érzett valamit a lányon. Ő sokkal erősebb volt, mint a terület tulajdonosa, és ez talán kiskaput jelenthetett az ő számára. Elvégre nem sok esélye lehetett ellenfelének, és Qian biztosan nem tudta, hogy Jonghyun semmit nem gyakorolt már egészen régóta. Hogy is gyakorolhatott volna, amikor egyáltalán nem volt célja harcolni? Ő csupán békésen szeretett volna élni a szerelmével, és ez nem ért meg semmilyen kockázatot. Nevelője is sokban segítette a beilleszkedést. Talán pontosan emiatt gondolta Jonghyun úgy, hogy elmehet. Qian ereje az övének a felét sem érte el, ez pedig nagy reményt adott a fiúnak.

Talán a lány is megérezte ezt a különbséget, és ez nagyon nagyban segítette volna az angolos távozást. Semmi hasznuk nem volt egy ilyen harcból, csak az, hogy az emberek elviszik őket. Így csupán tényleg azt gondolta a legjobb megoldásnak, hogy szerelme kezét megfogva elindult az ösvény felé.

- Én a helyetekben nem mennék el - Qian gonoszul elvigyorodott, majd gyorsan melléjük sietett. Nem volt semmivel sem gyorsabb, mint az emberek, és talán ez volt benne az egyik legrémisztőbb. Bár Jonghyun érzett bizonyos dolgokat a lánnyal kapcsolatban, fogalma sem volt, hogy ellenfele milyen erővel bírt, avagy mit tudna tenni a területe megszerzése céljából. Csak annyit érzett, hogy a két faj között nagy különbségek voltak. Ebbe nem lett beleszámítva Jonghyun esetlensége, vagy az, hogy azelőtt sosem alakult át, így fogalma sem volt arról, miképp kell rendesen használni az erejét. Ha pedig ez a Qian egy Mutansanim volt, akkor felmerült egy hatalmas probléma. Például az, hogy azok a lények a képességeikhez képest nagyon jól tudtak küzdeni, és Kangta, Jonghyun oktatója, nem egyszer mesélt olyat, hogy egy-egy figyelmetlen erős alvilági lényt se perc alatt leterítettek. Nem mellesleg Jonghyunnak ötlete sem volt arról, hogy pontosan milyen képességekkel rendelkezett. Teljes erejét nem tudta sosem használni, így csak alapokat gyakorolt, amik sok fajtára igazak voltak. Például képes volt az öngyógyításra. Ezt kifejezetten sokszor alkalmazta a való életben is, hiszen ez a képesség nem igényelt átalakulást. Akármikor megvágta magát, fel tudta gyorsítani a saját sejtregenerálódását, így egy órán belül teljesen elmúlt a seb. Azzal is tisztában volt, hogy valamilyen furcsa erőnek köszönhetően tudott az emberek gondolataiban turkálni. Erre véletlenül jött rá, és gyakran használta ki ezt az erejét. Kibum álmaiban is meg tudott jelenni, igaz, ekkor már nagyon kellett koncentrálnia, ugyanis ez az erő már sokkal inkább az átalakult formában volt használatos.

- Mert? - pislogott Kibum értetlenül. Jonghyun megszorította szerelme kezét, és nekilódult. Nem futott, de nagyon sietett. Qian természetesen könnyedén felkapcsolt az ő szintjükre, de Jonghyun igyekezett gyorsítani. Tudta, hogy mi lesz, ha a lányt hagyja kibontakozni, vagy beszélni, és ő ezt meg akarta akadályozni. Nem engedhette, hogy bármi ilyen megtörténjen.

- Megyünk - jelentette ki határozottan, és újra húzni kezdte szerelmét maga után. Tudta, hogy meg kell őrizni a hidegvérét, Kangta is mindig arra tanította őt. Akármikor az volt, hogy Jonghyun felidegesítette magát, oktatója mindig ugyanazt a pár sort mondogatta neki, nehogy átalakuljon:

"Egy zöld mezőn vagy. A szellő lágyan lengedez, megmozgatva minden egyes apró fűszálat, mely táncra perdül. Minden világos. Melletted egy őz legelészik békésen, előtted kis nyuszi ugrál. A fűben veled ül egy ember, aki miatt tudod, nem lehetsz erőszakos. A nyugalom szigetén vagy, és semmi nem zavarhatja meg a lelkiállapotod. Te te vagy, és nem küzdesz, mert akkor ez a nyugodt világ összetörik."

Jonghyun most is erre a kis szövegre gondolt, hiszen igaza volt Kangtának. Nem fedhette fel magát Kibum előtt, mert akkor vége lesz ennek a kapcsolatnak, hiszen szerelme is csak egy ember volt, aki elítélte az alvilági lényeket. Nem értette volna meg azt, hogy az idősebbik démon létére is képes volt emberként gondolkozni. Egyértelműen nem kockáztatott, mert nem kockáztathatott. Túlságosan szerette Kibumot ahhoz, hogy elveszítse, elvégre az egész élete a fiatalabb körül forgott. Nem érthette semmilyen kívülálló azt a kapcsolatot, amely kettejük között volt. Jonghyun imádta Kibumot már akkor is, amikor még csak ismerkedtek, és ez sosem múlt el. Jonghyun akkor mosolygott, amikor Kibum, akkor sírt, amikor Kibum, és akkor volt boldog, amikor Kibum. Akármennyi pénzt szerzett, azt szerelmének adta, még akkor is, ha Kibum emiatt többször megsértődött rá. A szerelméért tette, és Kibum ezt viszonozta is, bár neki könnyebb volt, hiszen gazdag családból származott. Ő is mindig vásárolt valamit Jonghyunnak, és sosem hozta szóba a vagyoni különbséget, hiszen minden közös volt. Az évek múltával közös bankszámlát nyitottak, így mind a ketten hozzá tudtak férni mindenhez. Jonghyunnak pedig ez volt az élete. Kangta befejezte a munkáját, mint nevelő, és bár vele sem szakadt meg a kapcsolat, Jonghyun felnőtt, s mindent megosztott szerelmével. Ebből pedig a szülőknek is jutott mindig.

Nem hagyhatta ezt veszni! Nem hagyhatta,hogy Qian miatt ne kelhessen fel minden reggel szerelme mellett, ne fogyaszthassa szerelme reggelijét, ne mehessenek együtt egyetemre, onnan ne mehessenek a kedvenc éttermeikbe enni, onnan pedig ne mehessenek haza. Nem tudta volna feldolgozni, hogy nem mehetnek el együtt moziba, teázni, futni, vásárba, különféle városokba kirándulni, vagy esetleg játszani egy jót a lakásban. Meg kellett akadályoznia azt, hogy ez esetleg megtörténjen.

- Hagyj minket békén! - szólt. Qian felnevetett. Egyértelműen ő nem igazán akarta ezt a lehetőséget kihagyni. Ösztönlény volt, s ezt Jonghyun nagyon is jól látta, így menekülni kezdett. Nekilódult, miközben maga mögött rángatta szerelmét. Szerencsére Kibum elég hamar fel tudta venni a tempót, ezzel pedig együtt gyorsabban tudtak haladni. A lehető legerősebb rúgásokkal emelkedtek el a földtől, ami nem kicsit segítette elő a rohanást. Jonghyun minden erejét bevetette, hogy minél hamarabb ki tudjanak jutni az erdőből. Cakkozott a fák között, miközben azon imádkozott, hogy a lány ne egy Mutansanim legyen. Igaz, a többi fajtáról fogalma sem volt, de azt tudta, hogy a nevén nevezett lény milyen kegyetlen tudott lenni edzés nélkül is. Éppen emiatt szinte könyörgött, hogy ne azt kapja ellenfelének, vagy el tudjon menekülni biztonságban a szerelmével. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy ez sikerült nekik. Qian sehol sem volt, ez pedig megnyugtatta az idősebbik fiú lelkét. Kicsit lassított a tempón. Ő még könnyedén bírta volna, hiszen alvilági lény volt, és ő még a természetbe tartozott a fajával. Neki nem volt megterhelő több kilométert futni naponta, sőt, mi több, a teste ezt igényelte is. Gyakran mocorgott, hogy kilométerhiányát pótolja valamivel, elsősorban azzal, hogy boltba ment, gyalogolt az iskolába, eljárt futni, meg ilyenek. Igaz, a sprintben nem jeleskedett, de hosszútávon leverhetetlen volt. Kiskorában Kangta mindig elvitte magával egy kisebb vidéki városba, és ott biciklizett, miközben a lény futott mellette. Esetleg a kedves oktató autóban ült. Ez persze nem zavarta a fiút, hiszen tisztában volt azzal, hogy felesleges energiáját le kellett futnia, különben baj lett volna.

Jonghyun már nyeregben érezte magát. A lány nem követte őket, ez pedig pozitív dolognak minősült. Léptei egyre erőteljesebbek voltak, mintha már csak az utolsó lépést kellett volna megtennie a célba éréshez. Nem engedte el a mellette futó Kibum kezét, mi több, érezte, hogy neki kellett húznia szerelmét. Tudta, hogy már közel volt a cél.

- Ez elég rossz próbálkozás volt - Qian előlépett egy bokorból, ezzel megállásra kényszerítve a szerelmeseket. Kibum remegve bújt Jonghyunhoz. Rettegett attól, hogy a lány mit fog lépni.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte.

- Nos, beléptetek a területemre. Hidd el, Kibum, nekem sem áll szándékomban sokat játszadozni veletek, sőt, ha tehetném, nem is támadnék rátok, de sajnos muszáj. Nem hagyhatom, hogy itt lófráljatok, ugye, megértitek? - a lány kiengedte szemfogait, melyek megduzzadtak, mintha egy vámpír lett volna.

- Akkor miért teszed ezt? - folytatta a fiatalabbik fiú.

- Mert muszáj. Tudod, ösztön - a lány közelebb lépett hozzájuk, szemeiben valami érdekes csillogott.

- Nem értem. Tudod, hogy az emberek nem jelentenek veszélyt a fajodra. Területvédésileg sem. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy nem szereted, ha itt lófrálunk, de nem vagyunk démonok, mint te, így teljesen felesleges ezt a vitát tovább szítani. Elmegyünk, és békesség van - próbálkozott Kibum. Jonghyun lesütötte a szemeit. Eddig minden rendesen működött. Tudta, mikor kell elmennie egy területről, hogy a tulajdonos ne találja őt meg. Eddig mindent nagyon is jól megszervezett. Erre tessék! Most veszélybe került, és tudta, hogy mindennek vége volt. Nem tudott elég jól cselezni ahhoz, hogy Qian elveszítse őket. Arra meg semmi esély nem volt, hogy esetleg valahogy kiegyezzenek a távozás érdekében. Talán most érezte magát Jonghyun a legrosszabbul. Tudta, hogy még lehetett találnia kiutat, de ahhoz a szerencsének is közbe kellett játszania.

A lány gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, itt senki sem démon! - harsogta - Itt csak alvilági lények vannak. Ne hívjatok minket démonoknak, mert mi nem vagyunk azok!

Kibum nyelt egyet.

- Akkor is... te démon vagy, mi emberek... - kezdett bele, de a lány megszakította őt.

- Legyen, Kibum. Majd meglátjuk, hogy az ember pasid mennyit tesz meg azért, hogy ne öljelek meg - kacsintott, majd gyomron rúgta Jonghyunt. Az alacsonyabbik fiú egyből odakapott, ez pedig bőven elég idő volt Qiannak ahhoz, hogy Kibumot valamilyen furcsa erővel hatástalanítsa. Ezek után karmait kiengedte, s több helyen is megszurkálta Jonghyunt.

Ő pedig tűrte. Iszonyatos volt a fájdalma, de tűrte, mert tűrnie kellett, hogy ne szakítsák őt el a szerelmétől. Már több sebből vérzett, mikor a lány otthagyta őt, és Kibumhoz fordult. A fiatalabbik sikoltozott, hogy a démon hagyja békén szerelmét, és most rajta volt a sor. Qian nagyot taszított rajta, majd fogait belevájta a vállba.

- Áááá! - Kibum felüvöltött a fájdalomtól, szemeiben könnyek gyűltek, melyek lefolytak immáron koszos arcán. Nem tudott ellenkezni, ugyanis a lány fogaiban bénító folyadék volt.

- Na, mi van, Jonghyun? Nem teszel semmit? Én lassanként kiiszom a vérét, és akkor nem lesz Kibummie...

Jonghyun felállt.

Ezt nem hagyhatta, így minden erejét összeszedve rohant a lány felé, aki egy laza lendülettel visszalökte őt.

"Jonghyun, segíts" - gondolataiban meghallotta Kibum könyörgését, így szerelmére nézett. A fiatalabb fiú tekintete már nem volt tiszta a sok vérveszteségtől. Jonghyun tudta: vagy lép, vagy elveszíti kedvesét - "Kérlek, tegyél valamit! Akármit"

Ez pedig elég volt a fiúnak.

- Qian, hagyd őt békén! - kiáltotta dühösen, de a lány csak jobban szívta Kibum vérét.

Nem volt menekvés. Nem hagyhatta szerelmét meghalni, inkább vállalta azt, hogy örökre elveszíti őt, de legalább élni fog.

Haragja felülkerekedett magán, így másodpercek alatt megtörtént az, ami eddig sosem. Hátába iszonyatos fájdalom hasított, mintha éppen két nagy helyen szakították volna fel a bőrét. Szemfoga megnövekedett, szivárványhártyája hófehérré változott, s bal keze szintén több helyen égett. Szó szerint, ugyanis a saját teste égetett bele egy fa alakú mintát. Egy pillanatra megrogyott, ugyanis ő maga is érezte, amint erő szabadult fel benne. Mégis csak az érdekelte, hogy szerelmét megmenthesse. Szerencsére Kangta mindent megtanított neki elméletben, így csak próbálkoznia kellett.

- Azt mondtam, engedd. Őt. El! - az utolsó szónál ő maga sem tudta, mire gondolt, de az egyik fa gyökere megnyúlt, s kígyóként a lány köré csavarodott, majd lassan szorongatni kezdte őt.

Kibum erőtlenül a földre rogyott, mintha már semmi élet nem lett volna benne.

- Bummie! - kiáltotta Jonghyun, s azonnal szerelméhez rohant. Aggódott érte, ez pedig nagyon is látszott rajta. Sajnos szárnyai nagyon is útban voltak neki, ráadásul az egyensúlyában is zavarták őt. Rengetegszer esett ki a lendületéből, de végül odaért. Lehajolt kedveséhez, s a sebet kezdte el nézegetni. Nem... képtelen volt meggyógyítani azt, de valamit igyekezett tenni, még akkor is, ha ez erejének majdnem teljes felemésztésével járt. Ő meg tudta magát gyógyítani kétféleképp is.

- Csak meg kell idéznem egy véralvadást elősegítő növényt... - lihegte, s gondolataiban kezdett turkálni. Tenyerében hamarosan kinőtt egy kicsi növényke. A fiú letépte azt, s szerelme sebeire tette. Talán ezzel túl fogja élni... minden erejével azon volt, hogy szerelme újra az eszméleténél legyen, s emiatt elfeledkezett Qian fogva tartásáról. A fa gyökere lassan visszatért eredeti helyére, ezzel pedig a lány felszabadult. Alig hallhatóan Jonghyun mögé osont. Felkészült a csapásra.

Az egyetlen probléma az volt, hogy Jonghyun mindent hallott, ugyanis a föld rezgéseiből érezte a lány mozdulatait. Mikor Qian támadni akart, a fiú egyszerűen tüzet lövellt ki a testéből. Ő maga sem tudta, hogyan csinálta, de azt sejtette, hogy ösztönei erősebbek voltak a tudatánál, és inkább ezekre hagyatkozott öntudatlanul.

- Állj ki ellenem - Qian felállt. Bár nyaktól lefelé a bőre leperzselődött, ő nem adta fel olyan könnyedén a harcot. Nem veszíthetett, hiszen akkor a saját területe is veszélybe került. Átalakult az alvilági formájába. Bőre kifakult, szinte hófehérré vált mindenhol az égett részeken kívül, körmei megnyúltak, fogsora átalakult. Jobb kezén kis részen felszakadt a bőr.

- Ne szórakozz, te egy Sanguido vagy! A leggyengébb mindközül - mordult rá Jonghyun. Kisebb dolga is nagyobb volt, mint a lánnyal ilyen felesleges harcot folytatni. Nagyjából tisztában volt a jelekkel, démoni alakokkal. A Sanguido karjele egy csepp volt, a Servientesé két párhuzamos vonal, a Mutansanimnak nem volt ilyenje, a Medicusastnak hullámos vonal, a többire meg nem emlékezett.

- És? Még mindig erősebb vagyok nálad! Azt se tudod, hogyan fuss azokkal a hatalmas, fekete szárnyaiddal! - nevetett fel a lány. Az ő szárnyai kisebbek voltak, és inkább egy denevéréhez hasonlítottak, semmint egy angyalihoz. Igaz, azt csak a három legnemesebb fajta érdemelte meg a hercegen kívül, bár arra nem figyelt, hogy melyiknek milyen színű volt.

- Jó, küzdjünk meg - Jonghyun felállt Kibum mellől, hogy bármi áron védhesse a testet. Csak egy dolog izgatta. Az, hogy minél hamarabb visszaalakulhasson. Hátha még nem vették észre az emberek a másságát.

Hogyan is tanította őt Kangta? A szárnyak olyanok, mint a kezek? Akkor valahogy úgy is mozognak. Gondolataiban átgondolta a lépéseket. Először a jobbat mozdította meg. Aztán a balt.

Miután működött, meg kellett tanulnia az egyensúlyt gondolatban megcsinálni. Erre pont annyi ideje volt, amire Qian megérkezett. A lány teljes erőből rohant a fiúnak, aki majdnem az utolsó pillanatban egyszerre mozgatta meg a két szárnyát, aminek köszönhetően feljebb repült. Tisztában volt azzal, hogy tüdeje hasonlított a madarakéhoz, és apró légzsákocskákkal volt tele, hogy fenn tudjon maradni a levegőben. Nos, éppen ezért gyűlölt orvoshoz járni. Mindig félt, hogy valamilyen úton-módon kiderül, hogy nem volt ember.

"Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tovább..." gondolta. Oktatója tanácsai segítségével arra gondolt, hogy mit is kellene csinálnia pontosan. Ahhoz, hogy ő, ha minden igaz, Elementudeként, támadhasson, át kellett mindent alaposan gondolnia. Vizet akart csinálni, amihez a levegő oxigénatomjait ki kellett szűrnie, s saját magának hidrogént előállítania. Ez sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen igazából volt. A kis molekulák automatikusan cselekedtek neki, s mire Qian észbe kapott, tűzforró víz égette meg testét.

"Egy démon!"

Jonghyun felkapta a fejét a koncentrálásból. Qian összerogyott, de még élt, bár ez őt akkor és ott nem érdekelte. Kibum gondolatbeli kiáltása kirántotta őt a remek kis támadásából.

- Kibummie! - szárnyai csapkodását abbahagyva a földre került, s szerelméhez rohant. Még mindig útban voltak a plusz végtagjai, de igyekezett nagyjából egyensúlyban maradni. El is feledkezett az alvilági formájáról. Nem gondolt a visszaváltozásra, csak arra, hogy szerelmét biztonságban tudhassa. Nem érdekelte őt semmi, csak Kibum, aki lassanként felült. Biztos hatottak a furcsa gyógynövények, s így a fiú magához tudott térni.

- Démon vagy - suttogta erőtlenül. Persze, nem csak ez járt a fejében. Kibum sokkal kevésbé volt erőtlen, mint amennyire meg volt ijedve.

- Igen, de ez nem jelent semmit. Várj, adok neked ivóvizet. Arra most szükséged lesz. Innod kell! - Jonghyun kivette a táskából a vizet. Tudta, hogy amit ő idézne meg, azt szerelme nem inná meg - Fáj valamid?

Kibum remegő kezekkel fogadta csak el a palackot. Rettegett az előtte guggoló szörnyetegtől, undorodott tőle, s leginkább gyűlölte, hiszen a faja több ezer embert ölt már meg. A sokktól egy árva szót sem tudott szólni, mi több, inni sem akart. Nem igazán tudta, hogy mi járt a fejében... csak annyit tudott, hogy félt.

- Bummie, kérlek, mondj valamit! - a fiú leengedte maga mellé szárnyait tehetetlenül. Vége volt. Kibum sokkhatás alá került, s ez erős ütés volt Jonghyun számára - Kérlek, menjünk innen! Itt veszélyben vagyunk...

Semmi válasz. Kibum némán meredt maga elé, mintha csupán egy régi baba lett volna. Sötétszínű szemeiben semmi nem csillogott már. Tekintete üveges volt, arca kifejezéstelen.

Sérült válla néha meg-megremegett, ahogy az idegek futkostak rajta. Nem tudott rendesen begyógyulni, de annyira éppen sikerült, hogy ne vérezzen. Mindemellett remegett.

- Tudom, hogy most mit gondolsz. - Jonghyun felsóhajtott - Azt, hogy én egy démon vagyok.  Nem akartam felfedni magam, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elveszítelek, de mégis megtettem, mert nem akartam, hogy meghalj. Azonban, ha elfutunk, még lehet jövőnk. Akkor még együtt leszünk... mert én szeretlek, és ez nem változik meg attól, hogy én alvilági vagyok... megígérted, hogy bármi legyen is, szeretni fogsz... - nem tudta folytatni. Szavába ismeretlen férfihangok vágtak.

- Ott van egy! - ordította valamelyik - Ott egy ember is!

Jonghyun reagálni sem tudott, láncból készült lasszószerű dolgokat hajigáltak hozzá, melyek sokasága mozgásképtelenné tette őt. Jobb, s bal felkarját is két-két ilyen lánccal akadályozták a mozgásban, csakúgy, mint szárnyait s lábait. A nyakához csak egyet szorítottak, és ez még semmi sem volt. Valamilyen furcsa módon elektromos áramot vezettek bele. Nem volt túl erős, csak éppen annyira, hogy ne tudja fitogtatni az erejét. Jonghyun megremegett az erő hatására.

- Megvan! Rántsátok el! - kiáltotta egy másik ember.

- Kibummie... segíts... mondd, hogy nem bántottalak... kérlek... - amint az emberek rántottak rajta, érezte a fémet, mely nyakához szorult. Nem kapott rendesen levegőt, így saját magának kellett termelnie oxigént a fulladás elkerülése végett.

- Hozzátok a másikat is! - ordították a katonák.

- Kibummie! Segíts! Könyörgöm! Mondd, hogy szeretsz még! Mondd, hogy vigyázol rám! Nem veszíthetlek el! - Jonghyun arcáról patakként zúdultak a könnyek, s lassan a földön kötöttek ki. A fiú pedig hiába ellenkezett az emberekkel, azok jóval többen voltak. Belökték őt az autóba, miközben mindent összekötöttek rajta, nehogy támadni merjen. Nem, mintha akart volna. Neki csak egy dologra lett volna szüksége: Kibumra. Arra a fiúra, aki ott ült a földön, körbevéve néhány katonával.

Hamarosan érzett maga mellett egy puffanást. Qian volt az. Ugyanígy összeláncolva.

Az autó elindult. Jonghyun valahogy felült, hogy utoljára láthassa a szerelmét. Most mennie kellett az ismeretlen helyre.

Kibum csendben ült a földön. Nem reagált semmire, nem tudott megmozdulni, beszélni, figyelni. Csak egy dolog zakatolt a fejében: az, hogy Jonghyun egy démon volt. Az az ember, akivel több, mint nyolc éve mindenét megosztotta, nem volt más, mint egy alvilági faj. Egy gonosz lény. Egy kegyetlen gyilkos.

Kibum a gondolataiban azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg Jonghyunt.

1. Fejezet

Az ajtó kinyílt, és egy felettébb aktív ember ugrott be rajta. Szó szerint. Sötétbarna fürtjein megcsillant az ablakon át bejövő nap fénye, miközben ő boldogan mosolygott.Talán csupán a reggelnek örült, de sokkal inkább valami más bújt meg e lelkesedésben.

- Jó reggelt, álomszuszék! - kiabálta vidáman, ahogy az ágy felé pillantott, melyben még békésen szunyókált valaki - Jonghyun! Kelj fel, hasadra süt a nap!

Az említett Jonghyun megfordult az ágyban, de szemeit még nem nyitotta ki. Túl jól aludt ahhoz, hogy kimásszon a helyéről. Visszahúzta őt az ágy. Egyszerűen még nem akart onnan kimászni.

- És ezzel most mit csináljak? Fotoszintetizáljak? - kérdezte morogva, majd jobban a fejére húzta a takarót.

- Hülye.- forgatta a szemét a másik - Szünet van, élvezzük ezt ki! Menjünk kirándulni!

Jonghyun felsóhajtott.

- Már Szöul összes körzetét bejártuk, sőt, a külvárosban is voltunk egy csomószor. Hova akarsz még menni, Kibummie? - kérdezte unottan. Nem mintha nem szeretett volna bóklászni a városban, de nyolc év alatt már nagyon alaposan végigjártak mindent.Néha pedig kifejezetten jól esett pihenni.

- Menjünk az erdőbe - Kibum ilyen volt. Imádott sétálni, felfedezni a vidéket, kirándulni. Imádott mindent, csak otthon ülni nem, hiába a pihenésre való vágy, ő unatkozott. 

- Jó, menjünk - sóhajtotta Jonghyun, majd kimászott az ágyból, s papucsába belebújva kedvese felé ment egy puszit kérni, amiért ilyen nagylelkűen feladta a lustálkodási idejét.

- Szeretek városon kívül lenni, még akkor is, ha veszélyes - mondta Kibum, s lágy csókot lehelt az idősebb szájára. Szerette Jonghyunt, teljes mértékben meg tudott benne bízni, hiszen középiskola óta együtt voltak, mindent tudtak egymásról.

Kivéve azt, amit Jonghyun eltitkolt Kibum elöl.

- Mondtam már, hogy megvédelek - sóhajtotta az idősebb.

- Tudom. Te vagy az én nagy, erős kutyusom - Kibum macskaszemei huncutul csillogtak, miközben vékony, de annál vonzóbb szája mosolyra görbült.

Jonghyun viszonozta a gesztust, s azonnal a konyha felé vette az irányt.

Már éhes volt, ráadásul Kibum főzött a világon a legjobban, így Jonghyun akkor is megéhezett, ha teljesen telve volt előtte. Volt valami megragadó párja főztjében.

Azonnal leemelte a gáztűzhelyen lévő serpenyőt, s tányérjára öntötte a maradékot. Kibum már evett, mert a mosogatógép ki volt nyitva.

Kiöntötte magának szokásos reggeli kávéját, ezt követően pedig leült enni. Kibum főztje tökéletes volt. Minden fűszert profin tudott használni, így soha, semmilyen étel nem volt túl sós, vagy túl sótlan.

Kibum jobb szakács volt, mint az, amelyik Szöul legmenőbb éttermében dolgozott. Többek között ezt is imádta benne Jonghyun.

- Ízlik? - a kis szakács mosolyogva sétált be a konyhába. Nagyon izgatott volt a kirándulás miatt. Szeretett a természetben járni, még akkor is, ha ekkor a saját testi épségüket kockáztatták. A nem megfigyelt területeken ugyanis megfordultak bizonyos alvilági lények, akik szívesen támadtak emberre.

Talán éppen ezért ez egy komoly probléma volt a világban. A démonok - ahogy az emberek hívták őket - természetfölötti erőkkel rendelkeztek, és nagyrészüket az ösztönök irányították, így nem ijedtek meg egy kis játszadozástól. Gyakran elbújtak erdőkben a fák között, tengerparton, meg igazából mindenütt, kivéve a szigorúan őrzött városokban. Szöul is ilyen volt. Nem jöhetett be holmi jött-ment, csak a papírjaival, és csak akkor, ha erre engedélyt kért. A hadsereg nagyon komolyan vette feladatát, és igyekezett minden démont fogságban tartani.

Ettől függetlenül az emberek már megtanultak együtt élni az ilyen nehézségekkel. Nem foglalkoztak az alvilági lényekkel, hiszen védve voltak, a természeti területeken pedig nem igazán találkoztak velük. Ennek legfőbb oka az volt, hogy egy démon sem a butaságáról lett ismert. Mindegyik nagyon jól tudta, hogy az emberek behálózták a környékeket elektronikai rendszerekkel, és régiókba osztva figyelték, nehogy valami baj történjen. Amikor egy lény felfedte magát, akkor megjelent a haderő, és elvitte a szörnyeteget máshova.

Hogy hova?

Azt már senki nem tudta.

Minden őrzött volt, az embereknek nem kellett mitől félniük a városokban, de a kockázat fenn tudott állni a szabadban. Éppen ezért az emberek nem igazán jártak ki lakóövezeteikből. Ezeket a valamiket az állatokhoz hasonlították, akik általában nem voltak agresszívak másik fajjal szemben, csak két esetben. Az egyik az volt, hogy kiszimatolták a rossz szándékkal érkezőket. Olyankor azonnal az ismeretlennek rontottak, hogy széttépjék, mielőtt valami baj történne a területükkel.

A másik ok ennél érdekesebb volt.

Csakúgy, mint a ragadozók, ők is felosztották a "vadásztereiket". Amennyiben egy másik démon lépett egy már megjelölt területre, erőharcot kellett vívnia a másik lénnyel, akié a régió volt. Ekkor mindig kiérkeztek a katonák, és mind a kettő rejtőzködő démont elkapták.

- Miért kell neked minden áron az életünkkel játszanod? - sóhajtotta Jonghyun, majd bevett egy újabb falatot a szájába. Tekintetét nem vette le szerelméről, aki ekkorra már a hűtőben turkált. Biztosan szendvicseket akart készíteni a túrára.

- Ugyan, ezek a valamik nem támadnak meg minket. - Kibum kihajolt egy rakat holmival a kezében, melyeket az asztalra pakolt - Nekik sem jó az, ha felfedik magukat. Elvégre emberi formában nem lehet őket megkülönböztetni tőlünk. Ez bennük a mocskos. Úgy néznek ki, mint te vagy én, aztán egyszer csak átalakulnak. Az egyetlen szerencsénk az, hogy városokba nem juthatnak be. Gondolj bele, miket tennének itt! Meg sem tudnánk őket különböztetni egy embertől!Itt randalíroznának...

Jonghyun már figyelmen kívül hagyta Kibum szitkozódását az alvilági lényekkel kapcsolatban. Minden ember ilyen volt. Utálkoztak. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy ilyen valaminek mennyivel bonyolultabb volt az élet. Ő, Kim Jonghyun nem ítélt el senkit. Tisztában volt azzal, hogy az emberek féltek, és azt is tudta, hogy minden az akarattól függött. Volt olyan alvilági lény, amely felül tudott kerekedni az ösztönein, és emberként élni. Persze, ettől függetlenül gyakorolgatni kellett, de ezt a felesleges energiát le lehetett vezetni átváltozás nélkül is, így nem került a figyelem középpontjába. Jonghyun tudta, hogy ez a módszer működhet, ha elég erős az akarat. Túl jól tudta, mennyire kordában kell tartania egy lénynek magát az elején.Ez persze később megszokás lesz, így automatikusan csökken az energiaszükséglet mértéke.

- Milyen szendvics lesz? - jobbnak látta témát váltani. Utált az alvilági lényekről beszélni, hiszen nem igazán egyezett a véleménye a más emberekével.

- Tegnap estéről maradt egy csomó tonhalkrém, így arra gondoltam, beleteszem azt, hogy elfogyjon.

- Rendben - biccentett Jonghyun, majd elpakolt maga után, s elfutott felöltözni. Kibum ugyanis már készen állt az indulásra, egyedül a cipője hiányzott felszereléséből, míg az idősebbik még javában pizsamában parádézott a lakásban. Persze, nem sokáig, mert hamarosan felkapott egy kényelmes nadrágot, pólót és fehérneműt. Gyorsan rendbe szedte magát, és máris sietett kedvesének segíteni a bepakolásban.

- Kész - jelentette ki Kibum hamarosan, miközben bezipzárazta a táskát.

- Majd én viszem - Jonghyun egyből átvette azt, s vállára tette. Ezek után kiment az előtérbe, ahol felkapta túracipőjét, majd szerelmét megvárva kiment, s bezárta maga mögött az ajtót.

Ez volt az ő kettejük lakása a hetedik emeleten. Kibum szülei vették, hogy fiuknak ne kelljen messze laknia az egyetemtől. Jonghyun pedig beköltözött oda, tekintve, hogy a két fiatal régóta együtt volt már. Kibum kinyitotta az autót, és megvárta, hogy Jonghyun bepakoljon. Ezek után behuppant a vezetőülésbe.

Izgatottan indította be a járgányt, s amint Jonghyun is beült, útnak is eredtek.

- Alig várom, hogy lássak rendes fákat - mondta Kibum boldogan. Imádta a természetet, az erdők pedig kifejezetten lenyűgözték őt, amiből Szöulban nem sokat láthatott.

- Én is - biccentett Jonghyun. Ő ezzel nem teljesen értett egyet. Kedvelte a természetet, de kifejezetten utált városon kívül lenni. Ennek egyértelműen az volt az oka, hogy rettegett kinn. Félt attól, hogy bármiféle démoni szerzet esetleg megtalálja őket Kibummal. Bár e balszerencsés dolog eddig még egyszer sem fordult elő, minden alkalommal csak ez járt a fejében. Így csak csendben bámulta az utat. Szeretett városban élni, ott legalább biztonságban tudhatta magukat.

- Amerikában elfogtak egy démont, Utah államban. A lényt nagy valószínűséggel ösztönei irányították, így következik az, hogy több mint hatvan embert lemészárolt egy szupermarketben. - amint az ismerős bemondó hangja felcsengett, Jonghyun azonnal odapillantott - Szerencsére az Egyesült Államok hadserege időben tudott lépni, hogy leszereljék az ifjú démont. Szakértők szerint egy Mutansanim, ebből kifolyólag könnyen át tudott alakulni állattá. Pusztítása után hatvanhárom halott, nyolc súlyosan sérült, és húsz kevésbé sérült embert sikerült megszámolnunk. A Yangwoon úton karambol történt...

- Rohadékok. - morogta Kibum - Egyáltalán hogyan jutott be egy bevásárlóközpontba? Amerikában nem védik az embereket az ilyen mocskoktól?

- Lehet, hogy álcázta magát. - vont vállat Jonghyun. Őt ez annyira nem érdekelte - Tudod, ezek amerikaiak. Lehet, hogy őket könnyebben át lehet vágni.

- Majd tanulnak belőle - Kibum megadóan felsóhajtott.

- Ki tudja, lehet, hogy a társadalomban nőtt fel, csak hirtelen bekattant. Ez is egy Mutansanim volt. Tudod, hogy milyenek...

- A fene se tudja. Mind egyforma - forgatta a szemeit Kibum.

- Nem teljesen - Jonghyun önmegadóan felsóhajtott. Nem szerette, amikor az összes alvilági lényt egybe fogták. Mind különbözött a másiktól. Bár Jonghyun nem volt tisztában azzal, hogy milyen fajok is voltak pontosan, azt nagyon jól megfigyelte, hogy egy Mutansanim és egy Sanguido között nagyon nagy különbség volt. A Sanguido inkább vámpírhoz hasonlított. Ölt, vért szívott, és volt egy démoni alakja. Ezzel ellentétben a Mutansanim farkashoz hasonlító lénnyé tudott válni. Gyakran tűnt agresszívnek, és nem egyszer támadott meg embert kedvtelésből. Egyértelműen nem volt minden faj ugyanaz.

- Amíg az én közelemben nincs egy sem, addig nem érdekel - vont vállat a szerelme. Jonghyun csak némán biccentett, és egyre komolyabban gondolta azt, hogy le kell ülnie bizonyos dolgokat megbeszélni Kibummal. Csakhogy félt.

Utált hazudni élete szerelmének, de egyszerűen nem tudott mást tenni, mint várni egy megfelelő pillanatra, ami valahogy sosem akart eljönni.

Vagy nem mondja el neki soha a titkát.

Miért is tenné? Kibum akkor kiutálná őt, és ez Jonghyunnak mélységesen fájna, hiszen neki a szerelme a mindene. Kibum nélkül feleannyira sem érdekelné őt semmi, mint így. Kibum adott neki mindig erőt, hogy felkeljen, és Kibum volt az, aki miatt Jonghyun kontrollálta magát, vigyázott arra, mit mond, mit tesz. Kibum volt Jonghyun mindene. Egyértelműen nem tudna mihez kezdeni a szerelme nélkül később.

Így csak felsóhajtott. Jobbnak látta nem vitatkozni ilyen badarságokon. Csendben hallgatta a rádiót, amin a legújabb zeneszámok mentek. Kibum hamarosan leparkolt egy parkolóban, amely egy erdő előtt volt.

"Innen már nincs visszaút"- gondolta magában Jonghyun, majd kiszállt a járgányból, hátulról pedig kiemelte a hátizsákot.

- Merre? - kérdezte.

- Itt van egy ösvény, induljunk el azon - vigyorodott el Kibum. Gyorsan bezárta az ajtót, és kedvese mellé araszolt, hogy megfogja annak kezét.

Jonghyun némán bólintott, és el is indult a Kibum által kijelölt úton. Amint lába nem a megszokott talajra ért, hanem egyre beljebb haladtak, ahol az ösvény sokkal inkább sáros lett, mint mű, Jonghyun érezte, hogy otthon volt. Valamiért minden sokkal kényelmesebb volt neki, mint a városban, az energiái felszabadultak, szíve szerint körbe-körbe rohangált volna.

- Nagyon kellemes - mosolyodott el halványan, miközben ütemesen haladt előre. Minden egyes neszre külön figyelmet fordított, ez pedig nagyon is könnyen ment neki a kifinomult hallásának köszönhetően.  Sajnos tudta jól, hogy Kibum nem hallott mindent ugyanúgy, mint ő.

- Igen, az. Hallod a madarak csicsergését? - kérdezte a fiatalabbik. Jonghyun bólintott. Persze, hogy hallotta. Mindent nagyon is jól hallott, még azt is, hogy nem messze voltak őzek.

Sőt, azt is hallotta, ahogyan Kibum magában gyönyörködött. Ez pedig boldoggá tette a fiút. Ha Kibum ilyen vidám volt, akkor ő is.

- Igen – biccentett végül. Tetszett neki az erdő, még akkor is, ha kifejezetten nyugtalan volt a démonok miatt.

- Megnéztem az interneten ezt a helyet. Ha letérünk az ösvényről a kék táblánál, akkor egy mezőn fogunk kikötni. Piknikezhetnénk ott.

- Ez remek – Jonghyun halványan elmosolyodott, de füleit továbbra is hegyezte. Hallott valami furcsát, amely nem hasonlított semmilyen állathoz. Mi több, mintha emberi léptekkel közlekedett volna. Pedig nem volt az. A szaga kifejezetten más volt, mint egy emberé, így Jonghyun ösztönösen közelebb húzta magához szerelmét.

Valami követte őket.

- Feltétlenül le kell térnünk az ösvényről?

- Igen. Másképp elég nehezen fog menni… az ösvény teljes mértékben elkerüli – Kibum szerelme szemeibe nézett. Látszott rajta, hogy nagyon el akart jutni arra a mezőre.

Hogy mondhatott volna neki nemet Jonghyun?

Ki volt ő, hogy ellenkezzen a világ legcsodálatosabb teremtményével?

Már az is bűn volt, hogy ilyen megfordult a fejében.

- Te tényleg nem félsz? – kérdezte Jonghyun hitetlenkedve. Jó, Kibum nem tudhatta, hogy veszélyben voltak, nem tudhatta, hogy amennyiben itt volt illetékes démon, esélyessé vált egy támadás. Elvégre behatoltak az ő területére…

- Nem. – válaszolt Kibum. Nem volt az a fajta, akit holmi démon elijeszthetett a természettől. Ez pedig egy nagyon pozitív dolognak számított, csak nem feltétlenül Jonghyun oldalán kellett volna gyakorolgatnia – Miért? Te félsz?

- Kicsit – vallotta be őszintén Jonghyun.

- Én nem. Szerintem egy ilyen alvilági lény nem áldozza fel magát azért, hogy embert öljön. Tudja, hogy a katonaság elkapja, nem? Nem tudom, hova viszik őket, de biztos valami borzalmas helyre. Még nekik is van annyi eszük, hogy ne akarják ezt megkockáztatni két emberért. Nincs igazam? – szerelmére pillantott.

- De – biccentett Jonghyun. Sajnos ez a téma mindig előkerült. Nem csak náluk, hanem az embereknél. Elvégre ki akart volna egy démonnal találkozni? Egyértelműen senki, így olyan dolgokkal nyugtatta magát mindenki, amit egészen reálisnak gondolt. Jó, volt benne valami, ezt Jonghyun elismerte. De ettől függetlenül egy alvilági lény bármikor rátámadhatott egy emberre, ehhez nem feltétlenül kellett indokot keresnie. Igen, Jonghyun ezt is nagyon jól tudta, de inkább nem vitatkozott. Nem akart feleslegesen háborút szítani maguk között. Amúgy sem mondhatott semmi gyanúsat Kibumnak, mert nagyon kellett vigyáznia arra, hogy ne szólja el magát bármiféle apró hibával. Nem hozhatott fel példát, mert nem akarta, hogy Kibum bármiről is tudjon. Nem akarta, hogy fény derüljön arra, hogy ő maga is alvilági lény volt.

Így Jonghyun inkább szokásához híven ki sem nyitotta a száját, csupán csendben bandukolt, majd legalább öt kilométer után elkanyarodott jobbra. Igazából marta őt a bűntudat, akármikor Kibum szemeibe nézett. Szerette őt, és gyűlölte magát, amiért nem embernek született. Így minden sokkal nehezebb volt. Hiába kapta meg élete legszuperebb nevelőjét, nem volt esélye sem arra, hogy rendes életet éljen. Főleg, hogy le kellett vezetnie démoni energiáját, amely egyre jobban gyülemlett benne. Néha már nagyon nehezen tudta csak visszatartani azt, hogy átalakuljon, és kitörjön belőle a vadászösztön, vagy csak megtámadhasson valamit, akár egy széket. Csakhogy nem tette. Nem akart alvilági lény lenni, és az erős akaratával sikerült felülkerekednie az állati részein.

- Itt vagyunk! – kiáltotta boldogan Kibum, amint az erdő fái ritkulni kezdtek, és hamarosan megjelent egy nagy, zöld mező, melyen átcsordogált egy kristály kék patak. Gyönyörű volt. Jonghyun majdnem teljesen meghatódott. Szöulban ilyen élményben nem volt része. Minden olyan csendes volt, és békés. Jonghyun itt akart maradni örökre, lefeküdni a fűben, magához ölelni Kibumot, a szerelmét, és elfelejteni a faji különbségeket, az embereket, az alvilági lényeket, az egyetemet, Chilhyunt, az oktatóját. Mindent.

- Gyönyörű! – még a szája is tátva maradt a látványtól, szemeiben a boldogság csillogott.

- Ugye? Mondtam, hogy jó lesz, de nem akartál nekem hinni – Kibum örömittasan mosolygott. Büszke volt magára, hogy élete szerelmét meg tudta győzni, hogy ide eljöjjenek kirándulni. Hiszen itt minden sokkal másabb volt, mint a mozgalmas fővárosban.

- Igazad volt, mint mindig – puszilta meg szerelme arcát Jonghyun. Már el is képzelte, mi lesz. Most leülnek megebédelni, utána kicsit pancsolnak a patakban, majd kidőlnek egy délutáni szundira. Ezt követően felébrednek naplementére, majd nézegetik a csillagokat. Végül hazamennek, amit talán rohanva kell megtenni, hátha egy alvilági lény kiszimatolja a jelenlétüket.

Vagy talán már ki is szimatolta.

Jonghyun hegyezni kezdte a füleit.

Semmit nem hallott, ez pedig valahol megnyugtatta őt. Megkönnyebbülten indult el kiválasztani a legmegfelelőbb piknikező helyet, természetesen Kibum kezét el nem engedve. Hogy is engedte volna el, mikor éppen azért jött el ide, hogy kedvesével lehessen?

- Itt jó lesz! – állt meg Kibum egy kisebb bukkanónál. Tökéletes helyet választott. Mindent pont be lehetett látni, ráadásul a patak is a közelben folydogált.

- Biztos? – azért Jonghyun rákérdezett, bár nem akart volna innen elmozdulni akkor sem, ha kést szorítottak volna a nyakához. Neki is nagyon tetszett ez a hely a letelepedéshez.

- Tuti. Minden pont közel van – biccentett mosolyogva Kibum.

- Akkor ide leterítem a plédet – jelentette ki az idősebbik, majd szavaihoz híven cselekedett. Kiemelte a táskából a nagy, színes textilt, amelyet gondosan a földre helyezett, majd arra rápakolta a cuccokat- Uram, az étkezőasztal tálalva!

Kibum felnevetett. Gyorsan lekapta cipőjét, és le is ült a plédre, hogy előkészítse a szendvicseket az ebédhez.

Lábait összehúzta a pokrócon. Kifejezetten jó idő volt, így ezt bátran meg merte tenni, csakúgy, mint az idősebbik.

- Akkor jó étvágyat! - Jonghyun beleharapott a szendvicsbe. Az idő szépen eltelt, már bőven jöhetett az ebéd, így a két fiatal éhesen kezdett bele az ételek elpusztításába.

Csakhogy Jonghyun meghallott valami neszt. Füleit hegyezni kezdte, majd felállt - Elfutok dolgot intézni.

- Rendben, kincsem - biccentett Kibum, ahogy a csomagolt paprikából is leharapott egy keveset.

Az idősebbik fiú odasietett, ahol a neszt hallotta. Óvatosan haladt egyre beljebb az erdő sűrűjében.

Valami elhaladt mellette.

Nem hőkölt meg, csak morogni kezdett. Ez benne volt a vérében. A morgás lassan vicsorgássá fajult. Szemfogai megerősödtek, már-már agyarrá fejlődtek hirtelen.

- Nem tudom, ki vagy, de hagyj minket békén. Tudom, hogy nem vagy állat. - sziszegte a fogai között - Délután elmegyünk, és nem jövünk vissza többet.

Semmi válasz.

Jonghyun megfeszült. Tekintetével az ismeretlen lényt kereste, de semmit nem talált.

Így aztán abbahagyta a morgást. Fogai visszaalakultak emberivé, és gyorsan visszasietett Kibumhoz.

- Megvagy? - kérdezte a fiatalabbik mosolyogva, ahogy kezébe vette a kis dobozát, telis-tele babapopsi-törlővel. Odanyújtotta a kedvesének, aki kiemelt egyet, s megtörölte mancsait, miközben leült folytatni az ebédjét.

- Kibum, szeretlek - mosolyodott el. Néha kimondta, mert tényleg őszintén imádta szerelmét, és ezt nem akarta véka alá rejteni.

- Én is szeretlek téged, szerelmem. Mindig is szeretni foglak - válaszolta Kibum, amint Jonghyun szemeibe nézett. Őszinte volt, látszott rajta. Hiába telt el nyolc év, Kibum és Jonghyun rajongása egymás iránt nem szűnt meg létezni.

- Én is téged.

Kibum elmosolyodott, mintha megnyugodott volna. Talán ő maga is félt, hogy Jonghyun elhagyja őt, még akkor is, ha kedvesének ez esze ágában sem volt. Csendben eszegettek tovább. Kibum a patakot nézte, ahogy az a szemük előtt csörgedezett, míg kedvese inkább az erdő sűrűjében kutakodott szemeivel. Tudta, hogy az a valami nem ment el. Némán figyelt minden egyes rezzenésre. Tisztában volt azzal, hogy hamarosan sietniük kell, de nem akart rosszat tenni Kibumnak. Egyébként is mindegy lett volna, merre mennek. Ez a terület másé volt, és jobban tudott tájékozódni, mint ők.

- Bemegyünk a patakba? - meg sem várta a választ, csak felpattant kedvese mellől, és berohant a lábszár közepéig érő vízbe.

Jonghyun csak nagyokat pislogott, de amint meglátta szerelmét vidáman játszadozni, elmosolyodott. Ő is beszaladt, és hangosan nevetve kapcsolódott be a szórakozásba. Boldogok voltak.

Egymással tölthették ezt a délutánt. Minden egyes percért hálásak voltak, főleg Jonghyun. Hiszen ki tudja, mikor viszik őt el, ha kiderül a titka... bár... ő aztán nem tesz azért semmit, hogy erre lehetőség legyen. Kibum miatt legalábbis nem kockáztatott feleslegesen.

Az idősebbik megállt, s lehajolt, mintha talált volna valamit a vízben.

- Mi az? - az ifjabbik kíváncsian guggolt le szerelméhez, aki eddigre már egyik öklét nagyjából összeszorította, mintha közötte fogságban tartott volna valamit.

- Nézd meg! - Jonghyun elmosolyodott, s kissé elhajolt, hogy szerelme is benézhessen oda. Kibum így is tett. Már éppen hajolt felé, amikor az idősebbik vizet spriccelt szerelme arcára.

- Hülye! - Kibum elkapta a tekintetét, de röhögött, csakúgy, mint a másik fiú.

- Ugyan, most mondd, hogy nem volt vicces!

- Nem, nem volt az! - miután az ifjabbik lehiggadt, tettetett sértődöttséggel elfordult.

- Na, most haragszol? - Jonghyun elnyújtott minden egyes szót, mint egy ötéves. Hátulról átkarolta kedvesét, és ezzel mindent jóvá is tett. Kibum válla engedett egy keveset.

- Eléggé - fejét finomat hátrahajtotta, hogy Jonghyun vállán tudja azt pihentetni.

- Szeretlek - motyogta az idősebbik, szerelme vállába fúrva az arcát.

- Én is szeretlek téged.

Sokáig álltak így, s hallgatták egymás légzését, miközben figyelték az erdőt. Néha hallottak pár neszt, de Jonghyun nem zavarta meg az idillt. Tudta, hogy a lény, amely áthaladt, ártalmatlan volt. Nem lehetett több egy barátságos szarvasnál, esetleg valami róka-féle bátorkodott odamenni.

Mégis, valami nem hagyta nyugodni őt.

Még mindig érezte a másik démon szagát, tehát nem lehetett messze. Ez pedig okot adott a félelemre.

- Menjünk - Kibum lassan kihajolt az ölelésből, s szerelme kezét megfogva egészen a plédig sétált, ahol összeszedte a szétszórt holmikat.

- És most? Merre? - természetesen segített neki, ez így volt rendjén, mióta a világ megalakult. Ja, és azért is, mert máskülönben szidást kapott volna egy bizonyos valakitől.

- Szerintem végigsétálunk az ösvényen, és az kivezet majdnem a parkolóig - hallatszott a válasz.

- Nocsak, máris menni készülnek a kis vendégeim? - Egy ismeretlen hang rázta meg Jonghyun és Kibum nyugalmát. Tudták, hogy ez nőtől származott, így egyből körbenéztek, hogy vajon ki lehetett az, aki szólította őket.

- Ki az? - Kibum hangja megremegett. Az erdő sűrűjéből kilépett egy női alak. Idomai lenge növényruhával voltak fedve, nehogy valaki meglássa azt, amit nem kell. Haja sötétbarna volt, de a vége tűzpiros, mintha valami furcsa festékbe mártotta volna. Frufruja kissé a szemébe lógott.

Mégis, a mosolya volt a legfurcsább. Ahogy szája egyre jobban formálta az adott alakzatot, kitűntek megvastagodott szemfogai.

- Pedig még csak most jöttek - hangja rémisztően csengett a nyugalommal teli kis erdőben.

Jonghyun egyből magához húzta szerelmét. Ez a nő egy alvilági lény volt, akinek ők ketten bemerészkedtek a területére.