3. Fejezet

Az autóút kifejezetten hosszúnak tűnt. Jonghyun csendben bámult kifelé az ablakon, de egy idő után már elveszítette a fonalat. A gépjármű túl sokszor kanyarodott, s ez megzavarta a fiút. Nem is nagyon érdekelte, hogy hova ment. Egyszerűen nem érdekelte semmi már. Hogy is érdekelte volna, amikor hallotta Kibum utolsó gondolatát? Azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg Jonghyunt. Tíz év ismertség után ilyet kívánt. S bár valahol, mélyen lehetett azt érezni, hogy még szerelmes volt az alvilági lénybe, inkább utálta őt. A szerelem nem múlhat el egyik percről a másikra, ebből kifolyólag még Kibum szerette őt. Csakhogy ez el fog múlni. Ők már soha többet nem találkoznak. Elviszik őt valahova, ahonnan nem lesz kiút, ahonnan nem menekülhet. Ezennel lezárult a régi élete, s egy új vette kezdetét. Egy olyan élet, amelyről még fogalma sem volt, hogy milyen lesz, de biztos rossz. Kibum nélkül semmi nem lehet jó. Még akkor is, ha apránként szerelmén felülkerekedik a gyűlölet, s az undor. Legyen Kibum bármilyen visszataszító, ő szerette kedvesét. Mindennél fontosabb volt neki, és talán pont emiatt nem akarta őt elveszíteni, még akkor sem, ha késő volt. Túl késő volt már azon bánkódni, hogy mit kellett volna tennie, arról nem is beszélve, hogy milyen értelmetlen volt ez az egész belső vita. Ha most visszautazhatna a múltba, akkor igen, sok dolgot megváltoztatna, de ez úgysem történhetett meg.

Ennek ellenére el sem indult volna erre az erdei sétára. Tudta, hogy kockázatot vállalt, mégis elment, mert szerelme ezt kérte tőle. Ha nemet mondott volna, akkor most lenne egy duzzogó Kibumja, és egy boldog élete. Szerelme úgyis kitalált volna egy másik opciót, és egyébként is... inkább egy nyafogós cicus, mint egy letargiás, ráadásul nélküle. De ha már el kellett volna menniük valahova, akkor választott volna egy "B" opciót. Valami városon belül. Inkább kocsizgatott volna öt órát egy másik városig, csak ne kellett volna a természetbe jönnie, mint ahogyan azt eredetileg megtette. Jobb lett volna történelmi helyszíneket nézni, mint azt hallgatni, ahogyan Kibum makacskodott.

A következő lehetőség az volt, hogy megakadályozza a sok idő elfecsérlését, mert mondjuk Kibum mégis kiharcolta az erdőt. Nos, ez lehetetlennek tűnt, mivel egyértelműen azért mentek oda, hogy jól érezzék magukat, nem pedig azért, hogy elfussanak megnézni az erdőt, aztán csókolom, mennek is haza. Ez egyértelmű volt. Ha pedig a harcnál tartottak... igazán nem lett volna muszáj átváltoznia egy Sanguido miatt, mi több, elég lett volna csak megakadályoznia Qian-t, vagy hagyni, hogy az ő démoni véréből igyon inkább. Esetleg hagyhatta volna meghalni Kibumot a saját szabadsága érdekében.

Azt azonban nem tehette. Még gondolatban is túlságosan szerette szerelmét ahhoz, hogy hagyja őt meghalni, szenvedni. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen, mivel Kibum túl fontos volt neki. Soha nem tudta volna feldolgozni azt, hogy hagyta őt veszni, mint egy botot a patakban.

Felsóhajtott. Talán ez volt a lehető-legjobb döntés, amit Jonghyun hozhatott.

Előbb-utóbb úgyis ki kellett volna derülnie annak, hogy ő nem volt ember. Azok ugyanis több ideig éltek. Jóval. Az alvilágiak ugyanis nem nagyon öregedtek, mi több, mindenki megmaradt az emberi huszonéves korának megfelelő kinézetű, s csupán belső szerveik öregedtek. Az alvilági lények természetes halála a gyilkolás volt. Az idősebbeknek ugyanis inkább az erejük hiányzott, s ilyenkor mindig megölték őket könnyűszerrel. Az pedig hogyan nézett volna ki, hogy Jonghyun huszonévesként jár az ötvenéves Kibummal, holott igazából még ő volt az idősebb is? Nem is beszélve arról, hogy sokkal nehezebben tudta volna feldolgozni Kibum halálát. Így még volt esély a kettejük boldogságára. Talán Kibum talál maga mellé valakit, aki tiszteli majd őt eléggé ahhoz, hogy megérdemeljék egymást. S talán ez lesz a legjobb. Semmi "boldogan élünk, míg meg nem halunk" duma, semmi gusztustalanul nyálas szerelmi szál... csak ők, és az igazság, mely elválasztja ezt a csöpögős, klisékkel teli, közhelyes kapcsolatot, amely meg sem valósulhatott igazán.

Igen, ennek így kellett megtörténnie. Jonghyunnak immáron csak a fajtársai maradtak, amennyiben nem meghalni megy, Kibum számára pedig megmaradtak az emberek.

Ahogy ebbe belegondolt, hangulata melankolikussá vált, szárnyai pedig visszatértek a testébe, ezzel elősegítve a láncok meglazulását. Ezt ő mégsem használta ki. Felesleges lett volna harcolnia az emberekkel, hiszen ők többen voltak, és áramot használtak. Jonghyun szabadulásának az esélye megközelítette a nulla százalékot, de még az is röhejesen soknak tűnt.

Meg egyébként is, mit csinálna? Kibum valószínűleg véglegesen megutálta őt, Kangtához nem nagyon lenne pofája visszamenni, hiszen minden szerelmére emlékeztetné, így szökése teljesen hiábavaló lenne.

Felsóhajtott, és csak ült némán, miközben az ablakon bámult kifelé. Valami erdőben haladhattak, és határozottan emlékezett egy őrtornyokból álló területre is. Valószínűleg ez volt az elválasztó fal az emberek és az alvilági lények között.

Jonghyun szívében fellángolt a remény tüze. Talán szabadon engedik? Lehet, hogy itt majd nyugalomban élhet alvilági lény létére? Ilyen rendesek lennének az emberek?

Azonban mégis kizártnak tartotta ezt a lehetőséget. Biztosan volt valami csel ebben az egészben.

És volt is.

Ahogy egyre beljebb, s beljebb mentek, az erdő ritkulni kezdett, és feltűnt egy hatalmas, alaposan elkerített pusztaság. Teljesen olyannak nézett ki, mint egy börtön, csak rácsos kerítéssel. Teteje nem volt, így Jonghyun azt gondolta, hogy egy démon könnyedén ki tudott volna repülni rajta. Még Qian is, akinek a szárnyai tulajdonképpen semmire nem szolgáltak rendesen, hiszen nem bírták el a lány súlyát.

Az autó megállt. Jonghyun egy pillanatra elveszítette egyensúlyát, de újra feltérdelt, hogy kikukucskáljon a kis falon, mely a sofőröktől választotta el őket. Egy apró lyukon át jól átlátott mindent, így azt is kiszemelte, hogy a kapu előtt állt le a motor. Ezek után a háta mögé pillantott, ahol nagyon is jól kilátott az ablakon keresztül. Csak a pusztaság látszódott, valamint a távolban néhány fa. Az emberek biztosra mentek. Ha az egyik alvilági lény megszökik, akkor simán le tudják őt lőni.

Az autó hamarosan ismét elindult, s Jonghyun megint elveszítette az egyensúlyát. Most azonban hátra zuhant.

- Au - nyöszörögte, ahogy a vállába beálló láncok megnyomták szárnyaitól kialakult sebeit. Éjfekete szemeivel nagyokat pislogott, s gyorsan összegezte magában az utat. Nagyjából négy órája jöhettek, bár a sötétedésből ítélve ez a szám biztosan több volt, mint amennyit számított magának. Körülbelül este hét lehetett, amikor is Kibum és ő biztosan leültek volna megnézni egy jó filmet ezen a napon, a puha kanapén. Magukra terítenének egy puha pokrócot, s összebújva néznék a kiválasztott műsort.

Ehelyett ő egy katonai gépjármű hátsó terében rohadt összeláncolva egy olyasvalakivel, aki miatt egyáltalán ide került, és aki miatt el kellett válnia a szerelmétől.

Még akkor is, ha ez tulajdonképpen jó volt, amennyiben racionálisan átgondolta a dolgokat.

Az autó lassanként elhagyta a kaput. Ahogy távolodtak onnan, Jonghyun látta, hogy minden perzselve volt. A füvet nem gondozták, így mintha sivatagba lépett volna hirtelen. Borzasztó volt az egész, leginkább egy másik világra hasonlított az egész helyszín, vagy olyanra, mint ahogy az 51-es körzet is kinézett. A távolban feltűnt egy-két fa, de azok is inkább kívül terültek el, semmint a falakon belül. Az egész helynek volt egy kísérteties hangulata, amit Jonghyun nem tudott hova tenni. Nem tudta volna rendesen definiálni, milyen érzést keltett benne a hely, s a látvány, de az biztosan nem volt pozitív. Fejében egyszerre több dolog is kattogott. Félelemreceptorai aktív működésbe kezdtek, miközben egyre negatívabb rémképek jelentek meg gondolataiban. Szíve erősen vert, az izzadtság pedig lassú cseppenként csordult végig homlokáról arcára. Mindemellett ő saját magát nyugtatgatta. Akarva-akaratlanul is Kibum járt a fejében, az a fiú, akit szeretett. Az, aki nem mondta, hogy gyűlölte-e Jonghyunt vagy sem, akinek mosolya bearanyozta az alvilági lény minden egyes napját.

Valóban, a remény halvány sugara még mindig nem halt el, s a fiú szívének legmélyén ragyogott aranyszínűen, és küzdött a fénye megtartásáért.

A gépjármű ismét megállt, de immáron a motort sem pörgették. Jonghyun hallotta az ajtók csapódásait. Megérkeztek.

Szívverése felgyorsult, és várta, hogy valami történjen. Hamarosan pedig kinyílt az ajtó, s megjelentek elfogói.

- Meglazult a lánca! - ordította az egyik, majd hosszú botjaikat a fiúhoz nyomták. Ismét árammal hatástalanították őt, így mire kijöhetett, mozogni sem tudott. Lábai remegtek, minden egyes lépése bizonytalan volt. Úgy tántorgott, mint egy részeg, közben megszorították láncait, majd elindították a bejárat felé.

Egy hatalmas épület volt az, alaposan védett fallal, ajtókkal, kapukkal, mégis érezni lehetett, hogy nem egészen ide akarták őt száműzni. Legalábbis biztosan nem ez volt az a hely, ahol lennie kellett. Gyorsan körbenézett, hogy minden alaposan láthasson. Az épület, ahova bementek, egy kerítéssel volt körbevéve, körülötte egy nagyobb placc, az is elkerítve. Valaki nagyon figyelt a biztonságra.

- A sérültet zárjátok el, amíg magához nem tér! - kiáltotta egy másik tiszt. Jonghyun pedig ment előre, amerre az elektromos botokkal felszerelt katonák vezették. Kifejezetten szép volt az épület belülről. Kellemes faburkolattal lett lefedve, fa bútorokkal, s a vas korláton fát tettek fogónak. A fal színe kellemes sárgára lett kifestve, amely tökéletesen illett az egész épület természetes hangulatához. Az ajtót egy hatalmas, szépen kifaragott dísz vette körül. Ezen mentek be. Itt is folytatódott a luxus-vadászház szerinti stílus alkalmazása, csak itt a sárgát lassanként felváltotta a zöld, amely ebből a társalgóból nyíló folyón már sötétedett egy kicsit. Ahogy Jonghyun ott végigtántorgott királyi kíséretével, megcsodálhatott néhány portrét. Az egyiken Lee Sooman volt, a börtön megalapítója, a másikon Kim Youngmin, az utódja. Voltak még régebbi figurák is, de ők nem börtönben tartották a lényeket, hanem összegyűjtötték őket, és halálra éheztették szerencsétleneket. Ez a generáció a Soo Jisub, Lee Jonghoon és Choi Seunghyun trióból állt. Azelőtt pedig vadásztak a démonokra, annak nem volt kifejezetten vezetője, de így is remek múlttal rendelkeztek ezek a szadisták.

Végezetül elérkeztek a folyosó végére, amelyet egy hatalmas ajtó jelölt.

A férfiak közül az egyik benyitott.

- Igazgatónő! Fogtunk kettő újat. Az egyik súlyosan megsérült, őt a szabályzat szerint azonnal cellájába szállítottuk, míg nem regenerálódik a szervezete. Ez nem sérült - darálta végig, majd belökték Jonghyunt az ajtón. Az alvilági lény értetlenül pislogott, de gyorsan körbenézett. A falak sötétzöldek voltak, a fa bútorok megmaradtak, de egyre több helyen megfordultak csontok is. A kilincs is abból volt, a székek is, az asztal lábai, a kanapé pedig bőrből, és tollból.

Ráadásul mindennek alvilági lény szaga volt.

Jonghyun akaratlanul is morogni kezdett, mint egy támadásra kész kutya. A katonák azonnal harci állásba ugrottak, hogy védjék az igazgatót. Valami itt nagyon nem stimmelt. Leginkább az nem, hogy a lény túl nagy higgadtságot érzett az asztal felől. Odapillantott, és meglátta az igazgatónőt. Az első nőt a börtön irányítói közül. Angyali arca volt, haja aranyszőkén ragyogott. Biztos festette, ugyanis látszott rajta az ázsiai beütése.

- Nyugi, fiúk, nem rám morog. - egy laza lendülettel lelegyintette a katonákat, akik megrettent kiskutyaként széledtek szét a támadópózból. A nő egy darabig csendben figyelte az új alvilági lényt, majd rendezett, aranysárga hajának egy kilógó tincsét játékosan csavargatni kezdte - Kimorogta magát?

Jonghyun amint tudta, abbahagyta, pedig érezte, hogy volt itt még alvilági lény. Nem is egy.

- Ki - mondta, de szemfogai még mindig kieresztetten álltak ott.

- Akkor, gondolom, elmondhatom, hogy a kanapémra vicsorgott. Ne aggódjon, itt nincs semmi más alvilági lény, csak maga. A kanapémat édesapám csináltatta alvilági lényekből. Általában meg szokták morogni. Akárhogy súrolja szerencsétlen bejárónőm, nem megy ki a szaga - itt a lány bosszankodva felsóhajtott.

Jonghyun csak nagyokat pislogott. Miféle helyre került, ahol ilyet tettek az emberek az alvilági lényekkel? Mi a fene volt ez a "börtön", amit olvasott?

Ereiben megfagyott a vér, s remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

- É-értem - dadogta. Félt. Nagyon.

- Na, mit ácsorog ott? Foglaljon helyet, kérem - a lány kedvesen elmosolyodott, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Jó, neki talán ez természetes volt, de Jonghyun ezt inkább undorítónak, gusztustalannak, és mocskosnak gondolta.

Ennek ellenére leült, mert nem volt más választása. Belesüppedt a saját fajtájából készült fotelba, kezét egy volt társa csontjára tette, amely karfaként szolgált.

- Jelentést az alvilágiról - a nő hangja hirtelen átalakult, sokkal erősebb lett, mint volt, a komorságról nem is beszélve.

- Szöul déli határától tizenhét egész nyolc kilométerre találtuk az erdő sűrűjében, az átváltozását követő harminckettedik percben. Vele volt egy ember, valamint egy, már korábban említett, nőstény alvilági lény. Területvédési célból lehetett a küzdelem, amelyet a betolakodó nyert. Miután végzett a nősténnyel, az emberhez közeledett. Nagy valószínűleg ismerték egymást, ebből is gondolom, hogy a nem ő volt a területvédő.

- Szóval, városi. Hogy került oda? - a nő ismét leintette a katonákat. Hihetetlen ereje volt, és ez megrémisztette Jonghyunt.

- Hát... - eddig ment neki a beszéd. A nő felsóhajtott.

- Neve?

- Jonghyun.

- Én Kim Taeyeon vagyok, az igazgató, ha esetleg nem jött volna rá. És most válaszoljon a kérdésemre - ismét szigorú hangnembe váltott, mire Jonghyun nyelt egyet. Nem értette, mi volt ez furcsa bemutatkozás, így igyekezett lehiggadni.

- Öhm... ott nőttem fel - bökte ki. Az igazgatónő szemei összeszűkültek.

- Hogy jutott be a városba? - kérdezte ridegen.

- Nem tudom.

- Apja?

- Nem ismerem.

- Anyja?

- Azt se.

- Akkor csecsemőként túlélte a városban egyedül? Ne röhögtessen! - a nő visszadőlt a foteljébe.

- Ezt nem mondtam, de mindenki a környékemen ember volt. Azt pedig azért megéreztem - magyarázkodott a fiú.

- Akkor ki nevelte fel?

- Azt nem mondhatom el - rázta a nevét a fiú. Nem árulhatta el a nevelőjét, mert azzal nagyon is tisztában volt, hogy az ilyen embereket agyonverték, de legalább annyira megkínozták, hogy az belehalt a sérüléseibe.

- Miért is nem?

- Mert nem akarom, hogy baja legyen. Engem kínozhatnak, de a nevelőmet és a páromat hagyják békén - Jonghyun szemei összeszűkültek. Kibum és Chilhyun jelentették neki a családot, s a boldogságot, ezért nem hagyhatta, hogy bármi rossz történjen velük.

- De cuki, azt hiszi, hogy ezt ő mondhatja meg! - Taeyeon elmosolyodott, miközben kicsit kényelmesebben elhelyezkedett a fotelében. Ezek után megint megkomorodott, és az őrökre nézett - Kettes módszert kérek.

Jonghyun csak értetlenül pislogott, mi is lehet az a kettes módszer, de sajnos elég hamar megtudta. Valami csattant a feje felett, majd egy hatalmas fájdalom járta át a testét.

- Áu! - kiáltotta, amint előre dőlt, de az ostor nem állt meg. Egyre nagyobb és nagyobb csattanások hangzottak el a hátán, aminek következtében bőre lassanként felszakadt.

- Nos? Ki a nevelője? - Taeyeon hangja szigorú volt, ez pedig megrémisztette Jonghyunt.

- Kangta... - kiáltotta, mikor a harmincadik ostorcsapás is a hátán landolt.

- Ez meg milyen név?

- Nekem csak ennyit mondott... - persze, hazudott. Nagyon is ismerte a nevelőjét, de valamilyen úton-módon meg kellett akadályoznia, hogy kivégezzék a legjobb barátját.

- Legyen. - Taeyeon leintette az embereit - Húzd ki magad, Jonghyun.

Az alvilági lény kihúzta magát, bár háta iszonyatosan fájt.

- Tisztázzunk valamit. Nem szeretem, amikor egy ilyen lény nem engedelmeskedik nekem. Ez az én birodalmam, ahol maga egy rab, s én a rabok felett állok. Világos? Nem szeretem azt, amikor azt hiszi egy ilyen mocsok, mint maga, hogy packázhat velem. A kis börtöntöltelékek gyűlölnek engem, legalább annyira, mint én magukat, így itt nem lesz pite az, amit kapnak. Világos?

- Igen.

- Igen mi? - Taeyeon megint összehúzta a szemeit, mire Jonghyun nyelt egyet.

- Igen, asszonyom.

- Helyes. - dőlt előre a nő, kezeit összekulcsolta - Külső leírást.

- Igenis, asszonyom! - a nagypofás katona azonnal vigyázzállásba ugrott - Külső leírás. Százhetven centiméter, ötvenhat kilogramm körüli.

- Pontosítson! - a nő azonnal Jonghyunra pillantott.

- Százhetvenhárom vagyok, és ötvenhét kiló - javította ki az adatokat az alvilági lény. A katona gyorsan kijavította a hibáit, majd folytatta a beszámolót.

- Bőre nem fakult, haja szőke volt átváltozáskor. Karmai nem növekedtek jelentősen, karján megjelent egy égetett fa. Szivárványhártyája kifehéredett, angyalszárnyas, és... - itt elhalkult.

 - És? - Taeyeon felvonta a szemöldökét, hangja ismét átváltott, amitől megremegett a tiszt.

- Fekete - felelte bizonytalanul. Az igazgatónő megdöbbent.

- Feketék a szárnyai? - pislogott értetlenül.

- Igen. Mint a tinta - biccentett a katona.

- Hogy? Mi vagy te? - Taeyeon egyből elfelejtette a magázódást, s gyilkos tekintette Jonghyunra meredt. Még nem találkozott azelőtt ilyen lénnyel, és ez megzavarta őt.

- Nem tudom - rázta a fejét Jonghyun.

- Nincs fekete szárnyú alvilági lény. Mindnek színes, kivéve a guardraxnak, mert azoknak fehér. A hercegié pedig aranysárga. Neked hogy lehet fekete? - felmorrant, s ez megrémisztette Jonghyunt is. Taeyeon igazgatónő nagyon kíváncsi lett.

- Sajnálom - nyöszörögte Jonghyun, de a nő csak idegesen az asztalra csapott.

- Valami keverék lehetsz, mert fajtiszta alvilági lény nem lehet fekete szárnyú! Azonnal vigyétek a laborba! Melyik lúzer ér rá? - a nő magából kikelve ordított katonáival. Nagyon felzaklatta magát azzal a ténnyel, hogy Jonghyun szárnya fekete volt, mintha a világ legrosszabb dolga történt volna.

Az egyik tiszt – valószínűleg az, amelyik erre specializálódott - elővett egy kicsi műszert. Kifejezetten hasonlított a mobiltelefonra, de mégsem volt teljesen az, ugyanis volt benne valami plusz.

- Choi Jinri. Jelölő. Ő most ráér.

- Rendben. Vigyék hozzá vizsgálatra, majd menjen a helyére! - Taeyeon intett egyet, a haderő pedig azonnal felállásra kötelezte az alvilági lényt.

Jonghyun készségesen felállt, s elindult a férfiak által mutatott irányba. Ki a teremből, végig a folyosón, majd hívtak egy liftet, amely nagyon szépen illett a házhoz. Mielőtt beszálltak volna, Jonghyun kapott egy nem kis adagnyi elektrosokkot, amelytől teljesen elgyengült. A lábain aligha tudott megállni. A férfiak belökték őt, és csendben ácsorogtak mellette, míg két emeletet mentek lefelé, a föld alá, a kiszállást követően pedig elindultak a fém folyosón. Úgy nézett ki az egész, mint a sci-fi filmekben egy modern részleg. Megfigyelő kamerák mindenhol, automata ajtók, melyek csillag formában nyílnak, s rideg hangulat. Nagyjából a negyedik ajtónál álltak meg, amely lassan kinyílt. A férfiak belökdösték rajta az alvilági lényt.

 Jonghyun körbenézett itt is, és igazából nem lepődött meg. Valahol, a szíve legmélyén érezte, hogy szinte egy őrült tudós sötét, titkos laborjába tévedt be. A terem közepén egy nagy, téglalap alakú fém "deszka" hevert, körülötte gépek, különféle felszerelések, és egy hölgy, aki éppen belépett a szemközti ajtón.

- Meghoztuk - az egyik tiszt konkrétan rálökte az alvilági lényt a valószínűleg műtőasztalként szolgáló valamire.

- Rendben. Akkor vért veszek tőle, megnézem, mi ez, utána szólok, ha jöhetnek érte - mondta a hölgy, fekete haját a füle mögé söpörvén. A katonák gyorsan összeszíjazták Jonghyunt, majd el is hagyták a termet. A lány felsóhajtott, majd nekiállt kutakodni a dolgai között.

- Mi lesz most velem? - kérdezte Jonghyun, bár nem várt választ. Tutira gyűlölte őt ez a jelölő, hiszen mégis melyik ember szeretné az alvilági lényeket? Márpedig ez a nő itt ember volt.

- Vért veszünk, s kiütlek egy kicsit. Amúgy is pihenned kell. Utána meglátjuk, mi lesz veled. - a lány kiemelt egy nem kicsi tűt az egyik fiókból - Ne aggódj! Megpróbálok óvatos lenni.

- Ez nem nyugtat meg a tűt elnézvén... - sóhajtotta Jonghyun.

- Egyszer behoztak nekem egy Guardraxot, aki tűfóbiás volt. Azt is megoldottuk. - a lány megvonta a vállát - Bár tényleg felvehetnének több embert, mert nem is ez a munkám, mégis én csinálom...

- Az nem lehet kellemes.

- Nem az. És már hat éve könyörgöm Mr. és Ms. Kimnek, hogy rakjanak valakit a helyemre, nem hajlandóak...

- Mr. Kim? - pislogott Jonghyun. Nagyon megdöbbentette őt a dolog, hogy ez a Taeyeon nem egyeduralkodó volt a kis börtönében.

- Igen, Taeyeon apja. Pár éve meghalt, mert az egyik alvilági lény széttépte, bár az ő hibája volt. Kellett neki minden egyes rabjához személyesen bemenni egy katonával...

- Mi történt? - kérdezte Jonghyun, miközben a lány közeledni kezdett felé a minimum egyliteres tartályú injekcióval.

- Amit mondtam. Régebben nem nagyon fordítottak figyelmet a védelemre, csak bilincsbe verték őket, mint a rabokat. Ez volt a Lee Sooman-féle módszer. Ez nagyon jól bevált, ugyanis Sooman sok katonát fizetett, akik el tudtak bánni egy ilyen lénnyel. Aztán ő nyugdíjba ment, és Kim Youngmin lépett a helyébe, akinek fogalma sem volt az alvilági lényekről. Kirúgatta a katonái nagy részét, vagy áthelyeztette valahova. Ekkor került be a Guardrax is. Tudod, ő az egyetlen a világon, és pontosan ezért minden a feje tetejére állt. Ide-oda küldözgette a katonáit, a Guardraxot, meg mindent. Aztán kiderült, hogy a világ legerősebb lénye ártalmatlan, ha nem hergeled fel. Nos, ő ezt tiszteletben tartotta, és miután Svájcban elhelyezték a szörnyet, kiment meglátogatni őt, majd ismerkedésképp egy ottani Mutansanim ketrecébe is bement. És vitte magával a nagykorú lányát, Taeyeont is. Nos, a svájci Mutansanim kiszimatolta a Guardrax szagát, és Mr. Kimnek támadt. Mire a svájci katonaság hatástalanította a lényt, Kim Youngmin már a halál küszöbén volt. Taeyeon ekkor átvette az irányítást, és a legmodernebb technikákat vette át Svájcból, Japánból és Oroszországból. Ez volt nagyjából három éve. De öt hónap alatt nagyon felfejlesztette az egész helységet. A Guardraxot visszahozatta ide. - miközben a lány beszélt, lassanként beleszúrta Jonghyunba a tűt - Ő a kabalája a börtönnek.

- Ő az utolsó?

- Igen. Ugyebár a herceget még anno Lee Sooman nyírta ki, belőle van Taeyeon széke. A Guardraxok, akik a herceg őrzői, kihaltak. Már csak ez az egy van, de nem mindig igazak rá a fajtájára jellemzőek, mintha kicsit erősebb lenne, mint amilyennek mutatja magát. Szóval, szerintem ne packázz vele - a lány kiemelte a már megtelt tűt tartóstul.

- Ő ilyen rosszfiú? - Jonghyun remegett. Nagyon megijesztette őt ez az egész történet.

- Majd meglátod. Na, látod, végeztünk is! - mosolyodott el a lány - Látod, csak el kellett terelni a figyelmed. Mindenki leblokkol a Guardrax-sztori hallatán, de ne izgulj, nem lesz semmi baj.

- Nem vagyok az a harcolós fajta.

- Igen, ezt tudom. Látszik rajtad.

Jonghyun ásított. Maga sem tudta, hogyan, s miért, de nagyon kimerült. Szemei nehezedtek, s azon kapta magát, hogy amíg a lány felállt, s elkezdett pakolászni, ő már majdnem elaludt.

- Ja, és üdv a Pokolban! - a lány kellemes hangja volt az utolsó, amit hallott, utána teljesen elveszítette az eszméletét.

2. Fejezet

- Szeretnénk is menni - közölte Jonghyun. 

- Ilyen hamar? - a lány gonosz mosolyra húzta száját. 

- Igen.

- Azt nem engedhetem. Ez az én területem, és bejöttetek ide - mondta az alvilági lény. Lépései olyan halkak voltak, mint egy macskának, ráadásul észrevehetetlenül közeledett a fiatal fiúk felé. 

- De mi nem vagyunk ellenségesek - Kibum hangja remegett. Félve bújt szerelméhez, hátha ő majd csinál valamit. Csakhogy Jonghyun sem tudott mit tenni. Remegni legfeljebb. 

Ő ugyanis tudta, hogy saját fajtájából adódóan gyilkos volt. 

- Egy szóval nem mondtam, hogy azok vagytok. - eddigre a vörös hajvégű lány pont Kibum elé ért - Mi a neved, ember?

- Kibum - válaszolta remegő hanggal, ám a lány ekkor Jonghyunhoz fordult.

- Neked?

- Jonghyun.

- Qian vagyok - mutatkozott be ő is, mintha egy rendes ember lett volna. Csakhogy nagyon nem volt az. Jonghyun érezte, hogy démoni feromonjai voltak. 

- Örülök a találkozásnak, de nekünk mennünk kell - az idősebbik fiú megszorította a táskáját. Ösztönei súgták neki, hogy öljön. Minden egyes porcikájával neki akart ugrani az alvilági lénynek. Igen, Jonghyun tudta jól, hogy Qian gyengébb volt nála, így harci kedve erősödött. Hamarabb le tudta volna győzni a lányt, mint visszafutni a patakhoz. 

- Ó, azt nem engedhetem - a lány elvigyorodott. Hatalmas agyarai kilátszottak, s ezek megrémisztették Kibumot. A fiatalabbik fiú egyre inkább Jonghyun mögé araszolt, de nem engedte el szerelme kezét. 

- Mi csak emberek vagyunk, nem akarunk tőled semmit! - hangja remegett, mire Quian arcára elégedett mosoly ült ki.

- Locsi-fecsi - mondta. Hangjában szinte a boldogság érződött. Így lebuktathatott még egy békés természetű alvilági lényt. 

Gonosz trükk volt. 

Nagyon. 

Biztos nem Jonghyunnal kezdte. 

- Na, mi viszont megyünk - Jonghyun megszorította Kibum kezét, és elhúzta őt Qiantól, mielőtt valami baj történne. Nem akarta, hogy bármiféle rossz mozdulatot tegyen a lánnyal szemben, elvégre nagyon nem állt szándékában támadni. Semmi köze nem volt az erdőkhöz, és bár nagyon is tudta, hogy szabályt szegett, bízott a szerencséjében, valamint a lány jóindulatában. Ő hinni akart abban, hogy mindegyik alvilági lény elért egy bizonyos intelligenciaszintet, így nem volt szükség a felesleges vitákra. Természetesen tisztában volt bizonyos tényekkel, mint például azzal, hogy ő alvilági lényként egy másik ilyen területére lépett, és ezzel akarva-akaratlanul területért folytatott harcot provokált ki magának, de érzett valamit a lányon. Ő sokkal erősebb volt, mint a terület tulajdonosa, és ez talán kiskaput jelenthetett az ő számára. Elvégre nem sok esélye lehetett ellenfelének, és Qian biztosan nem tudta, hogy Jonghyun semmit nem gyakorolt már egészen régóta. Hogy is gyakorolhatott volna, amikor egyáltalán nem volt célja harcolni? Ő csupán békésen szeretett volna élni a szerelmével, és ez nem ért meg semmilyen kockázatot. Nevelője is sokban segítette a beilleszkedést. Talán pontosan emiatt gondolta Jonghyun úgy, hogy elmehet. Qian ereje az övének a felét sem érte el, ez pedig nagy reményt adott a fiúnak.

Talán a lány is megérezte ezt a különbséget, és ez nagyon nagyban segítette volna az angolos távozást. Semmi hasznuk nem volt egy ilyen harcból, csak az, hogy az emberek elviszik őket. Így csupán tényleg azt gondolta a legjobb megoldásnak, hogy szerelme kezét megfogva elindult az ösvény felé.

- Én a helyetekben nem mennék el - Qian gonoszul elvigyorodott, majd gyorsan melléjük sietett. Nem volt semmivel sem gyorsabb, mint az emberek, és talán ez volt benne az egyik legrémisztőbb. Bár Jonghyun érzett bizonyos dolgokat a lánnyal kapcsolatban, fogalma sem volt, hogy ellenfele milyen erővel bírt, avagy mit tudna tenni a területe megszerzése céljából. Csak annyit érzett, hogy a két faj között nagy különbségek voltak. Ebbe nem lett beleszámítva Jonghyun esetlensége, vagy az, hogy azelőtt sosem alakult át, így fogalma sem volt arról, miképp kell rendesen használni az erejét. Ha pedig ez a Qian egy Mutansanim volt, akkor felmerült egy hatalmas probléma. Például az, hogy azok a lények a képességeikhez képest nagyon jól tudtak küzdeni, és Kangta, Jonghyun oktatója, nem egyszer mesélt olyat, hogy egy-egy figyelmetlen erős alvilági lényt se perc alatt leterítettek. Nem mellesleg Jonghyunnak ötlete sem volt arról, hogy pontosan milyen képességekkel rendelkezett. Teljes erejét nem tudta sosem használni, így csak alapokat gyakorolt, amik sok fajtára igazak voltak. Például képes volt az öngyógyításra. Ezt kifejezetten sokszor alkalmazta a való életben is, hiszen ez a képesség nem igényelt átalakulást. Akármikor megvágta magát, fel tudta gyorsítani a saját sejtregenerálódását, így egy órán belül teljesen elmúlt a seb. Azzal is tisztában volt, hogy valamilyen furcsa erőnek köszönhetően tudott az emberek gondolataiban turkálni. Erre véletlenül jött rá, és gyakran használta ki ezt az erejét. Kibum álmaiban is meg tudott jelenni, igaz, ekkor már nagyon kellett koncentrálnia, ugyanis ez az erő már sokkal inkább az átalakult formában volt használatos.

- Mert? - pislogott Kibum értetlenül. Jonghyun megszorította szerelme kezét, és nekilódult. Nem futott, de nagyon sietett. Qian természetesen könnyedén felkapcsolt az ő szintjükre, de Jonghyun igyekezett gyorsítani. Tudta, hogy mi lesz, ha a lányt hagyja kibontakozni, vagy beszélni, és ő ezt meg akarta akadályozni. Nem engedhette, hogy bármi ilyen megtörténjen.

- Megyünk - jelentette ki határozottan, és újra húzni kezdte szerelmét maga után. Tudta, hogy meg kell őrizni a hidegvérét, Kangta is mindig arra tanította őt. Akármikor az volt, hogy Jonghyun felidegesítette magát, oktatója mindig ugyanazt a pár sort mondogatta neki, nehogy átalakuljon:

"Egy zöld mezőn vagy. A szellő lágyan lengedez, megmozgatva minden egyes apró fűszálat, mely táncra perdül. Minden világos. Melletted egy őz legelészik békésen, előtted kis nyuszi ugrál. A fűben veled ül egy ember, aki miatt tudod, nem lehetsz erőszakos. A nyugalom szigetén vagy, és semmi nem zavarhatja meg a lelkiállapotod. Te te vagy, és nem küzdesz, mert akkor ez a nyugodt világ összetörik."

Jonghyun most is erre a kis szövegre gondolt, hiszen igaza volt Kangtának. Nem fedhette fel magát Kibum előtt, mert akkor vége lesz ennek a kapcsolatnak, hiszen szerelme is csak egy ember volt, aki elítélte az alvilági lényeket. Nem értette volna meg azt, hogy az idősebbik démon létére is képes volt emberként gondolkozni. Egyértelműen nem kockáztatott, mert nem kockáztathatott. Túlságosan szerette Kibumot ahhoz, hogy elveszítse, elvégre az egész élete a fiatalabb körül forgott. Nem érthette semmilyen kívülálló azt a kapcsolatot, amely kettejük között volt. Jonghyun imádta Kibumot már akkor is, amikor még csak ismerkedtek, és ez sosem múlt el. Jonghyun akkor mosolygott, amikor Kibum, akkor sírt, amikor Kibum, és akkor volt boldog, amikor Kibum. Akármennyi pénzt szerzett, azt szerelmének adta, még akkor is, ha Kibum emiatt többször megsértődött rá. A szerelméért tette, és Kibum ezt viszonozta is, bár neki könnyebb volt, hiszen gazdag családból származott. Ő is mindig vásárolt valamit Jonghyunnak, és sosem hozta szóba a vagyoni különbséget, hiszen minden közös volt. Az évek múltával közös bankszámlát nyitottak, így mind a ketten hozzá tudtak férni mindenhez. Jonghyunnak pedig ez volt az élete. Kangta befejezte a munkáját, mint nevelő, és bár vele sem szakadt meg a kapcsolat, Jonghyun felnőtt, s mindent megosztott szerelmével. Ebből pedig a szülőknek is jutott mindig.

Nem hagyhatta ezt veszni! Nem hagyhatta,hogy Qian miatt ne kelhessen fel minden reggel szerelme mellett, ne fogyaszthassa szerelme reggelijét, ne mehessenek együtt egyetemre, onnan ne mehessenek a kedvenc éttermeikbe enni, onnan pedig ne mehessenek haza. Nem tudta volna feldolgozni, hogy nem mehetnek el együtt moziba, teázni, futni, vásárba, különféle városokba kirándulni, vagy esetleg játszani egy jót a lakásban. Meg kellett akadályoznia azt, hogy ez esetleg megtörténjen.

- Hagyj minket békén! - szólt. Qian felnevetett. Egyértelműen ő nem igazán akarta ezt a lehetőséget kihagyni. Ösztönlény volt, s ezt Jonghyun nagyon is jól látta, így menekülni kezdett. Nekilódult, miközben maga mögött rángatta szerelmét. Szerencsére Kibum elég hamar fel tudta venni a tempót, ezzel pedig együtt gyorsabban tudtak haladni. A lehető legerősebb rúgásokkal emelkedtek el a földtől, ami nem kicsit segítette elő a rohanást. Jonghyun minden erejét bevetette, hogy minél hamarabb ki tudjanak jutni az erdőből. Cakkozott a fák között, miközben azon imádkozott, hogy a lány ne egy Mutansanim legyen. Igaz, a többi fajtáról fogalma sem volt, de azt tudta, hogy a nevén nevezett lény milyen kegyetlen tudott lenni edzés nélkül is. Éppen emiatt szinte könyörgött, hogy ne azt kapja ellenfelének, vagy el tudjon menekülni biztonságban a szerelmével. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy ez sikerült nekik. Qian sehol sem volt, ez pedig megnyugtatta az idősebbik fiú lelkét. Kicsit lassított a tempón. Ő még könnyedén bírta volna, hiszen alvilági lény volt, és ő még a természetbe tartozott a fajával. Neki nem volt megterhelő több kilométert futni naponta, sőt, mi több, a teste ezt igényelte is. Gyakran mocorgott, hogy kilométerhiányát pótolja valamivel, elsősorban azzal, hogy boltba ment, gyalogolt az iskolába, eljárt futni, meg ilyenek. Igaz, a sprintben nem jeleskedett, de hosszútávon leverhetetlen volt. Kiskorában Kangta mindig elvitte magával egy kisebb vidéki városba, és ott biciklizett, miközben a lény futott mellette. Esetleg a kedves oktató autóban ült. Ez persze nem zavarta a fiút, hiszen tisztában volt azzal, hogy felesleges energiáját le kellett futnia, különben baj lett volna.

Jonghyun már nyeregben érezte magát. A lány nem követte őket, ez pedig pozitív dolognak minősült. Léptei egyre erőteljesebbek voltak, mintha már csak az utolsó lépést kellett volna megtennie a célba éréshez. Nem engedte el a mellette futó Kibum kezét, mi több, érezte, hogy neki kellett húznia szerelmét. Tudta, hogy már közel volt a cél.

- Ez elég rossz próbálkozás volt - Qian előlépett egy bokorból, ezzel megállásra kényszerítve a szerelmeseket. Kibum remegve bújt Jonghyunhoz. Rettegett attól, hogy a lány mit fog lépni.

- Mit akarsz tőlünk? - kérdezte.

- Nos, beléptetek a területemre. Hidd el, Kibum, nekem sem áll szándékomban sokat játszadozni veletek, sőt, ha tehetném, nem is támadnék rátok, de sajnos muszáj. Nem hagyhatom, hogy itt lófráljatok, ugye, megértitek? - a lány kiengedte szemfogait, melyek megduzzadtak, mintha egy vámpír lett volna.

- Akkor miért teszed ezt? - folytatta a fiatalabbik fiú.

- Mert muszáj. Tudod, ösztön - a lány közelebb lépett hozzájuk, szemeiben valami érdekes csillogott.

- Nem értem. Tudod, hogy az emberek nem jelentenek veszélyt a fajodra. Területvédésileg sem. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy nem szereted, ha itt lófrálunk, de nem vagyunk démonok, mint te, így teljesen felesleges ezt a vitát tovább szítani. Elmegyünk, és békesség van - próbálkozott Kibum. Jonghyun lesütötte a szemeit. Eddig minden rendesen működött. Tudta, mikor kell elmennie egy területről, hogy a tulajdonos ne találja őt meg. Eddig mindent nagyon is jól megszervezett. Erre tessék! Most veszélybe került, és tudta, hogy mindennek vége volt. Nem tudott elég jól cselezni ahhoz, hogy Qian elveszítse őket. Arra meg semmi esély nem volt, hogy esetleg valahogy kiegyezzenek a távozás érdekében. Talán most érezte magát Jonghyun a legrosszabbul. Tudta, hogy még lehetett találnia kiutat, de ahhoz a szerencsének is közbe kellett játszania.

A lány gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, itt senki sem démon! - harsogta - Itt csak alvilági lények vannak. Ne hívjatok minket démonoknak, mert mi nem vagyunk azok!

Kibum nyelt egyet.

- Akkor is... te démon vagy, mi emberek... - kezdett bele, de a lány megszakította őt.

- Legyen, Kibum. Majd meglátjuk, hogy az ember pasid mennyit tesz meg azért, hogy ne öljelek meg - kacsintott, majd gyomron rúgta Jonghyunt. Az alacsonyabbik fiú egyből odakapott, ez pedig bőven elég idő volt Qiannak ahhoz, hogy Kibumot valamilyen furcsa erővel hatástalanítsa. Ezek után karmait kiengedte, s több helyen is megszurkálta Jonghyunt.

Ő pedig tűrte. Iszonyatos volt a fájdalma, de tűrte, mert tűrnie kellett, hogy ne szakítsák őt el a szerelmétől. Már több sebből vérzett, mikor a lány otthagyta őt, és Kibumhoz fordult. A fiatalabbik sikoltozott, hogy a démon hagyja békén szerelmét, és most rajta volt a sor. Qian nagyot taszított rajta, majd fogait belevájta a vállba.

- Áááá! - Kibum felüvöltött a fájdalomtól, szemeiben könnyek gyűltek, melyek lefolytak immáron koszos arcán. Nem tudott ellenkezni, ugyanis a lány fogaiban bénító folyadék volt.

- Na, mi van, Jonghyun? Nem teszel semmit? Én lassanként kiiszom a vérét, és akkor nem lesz Kibummie...

Jonghyun felállt.

Ezt nem hagyhatta, így minden erejét összeszedve rohant a lány felé, aki egy laza lendülettel visszalökte őt.

"Jonghyun, segíts" - gondolataiban meghallotta Kibum könyörgését, így szerelmére nézett. A fiatalabb fiú tekintete már nem volt tiszta a sok vérveszteségtől. Jonghyun tudta: vagy lép, vagy elveszíti kedvesét - "Kérlek, tegyél valamit! Akármit"

Ez pedig elég volt a fiúnak.

- Qian, hagyd őt békén! - kiáltotta dühösen, de a lány csak jobban szívta Kibum vérét.

Nem volt menekvés. Nem hagyhatta szerelmét meghalni, inkább vállalta azt, hogy örökre elveszíti őt, de legalább élni fog.

Haragja felülkerekedett magán, így másodpercek alatt megtörtént az, ami eddig sosem. Hátába iszonyatos fájdalom hasított, mintha éppen két nagy helyen szakították volna fel a bőrét. Szemfoga megnövekedett, szivárványhártyája hófehérré változott, s bal keze szintén több helyen égett. Szó szerint, ugyanis a saját teste égetett bele egy fa alakú mintát. Egy pillanatra megrogyott, ugyanis ő maga is érezte, amint erő szabadult fel benne. Mégis csak az érdekelte, hogy szerelmét megmenthesse. Szerencsére Kangta mindent megtanított neki elméletben, így csak próbálkoznia kellett.

- Azt mondtam, engedd. Őt. El! - az utolsó szónál ő maga sem tudta, mire gondolt, de az egyik fa gyökere megnyúlt, s kígyóként a lány köré csavarodott, majd lassan szorongatni kezdte őt.

Kibum erőtlenül a földre rogyott, mintha már semmi élet nem lett volna benne.

- Bummie! - kiáltotta Jonghyun, s azonnal szerelméhez rohant. Aggódott érte, ez pedig nagyon is látszott rajta. Sajnos szárnyai nagyon is útban voltak neki, ráadásul az egyensúlyában is zavarták őt. Rengetegszer esett ki a lendületéből, de végül odaért. Lehajolt kedveséhez, s a sebet kezdte el nézegetni. Nem... képtelen volt meggyógyítani azt, de valamit igyekezett tenni, még akkor is, ha ez erejének majdnem teljes felemésztésével járt. Ő meg tudta magát gyógyítani kétféleképp is.

- Csak meg kell idéznem egy véralvadást elősegítő növényt... - lihegte, s gondolataiban kezdett turkálni. Tenyerében hamarosan kinőtt egy kicsi növényke. A fiú letépte azt, s szerelme sebeire tette. Talán ezzel túl fogja élni... minden erejével azon volt, hogy szerelme újra az eszméleténél legyen, s emiatt elfeledkezett Qian fogva tartásáról. A fa gyökere lassan visszatért eredeti helyére, ezzel pedig a lány felszabadult. Alig hallhatóan Jonghyun mögé osont. Felkészült a csapásra.

Az egyetlen probléma az volt, hogy Jonghyun mindent hallott, ugyanis a föld rezgéseiből érezte a lány mozdulatait. Mikor Qian támadni akart, a fiú egyszerűen tüzet lövellt ki a testéből. Ő maga sem tudta, hogyan csinálta, de azt sejtette, hogy ösztönei erősebbek voltak a tudatánál, és inkább ezekre hagyatkozott öntudatlanul.

- Állj ki ellenem - Qian felállt. Bár nyaktól lefelé a bőre leperzselődött, ő nem adta fel olyan könnyedén a harcot. Nem veszíthetett, hiszen akkor a saját területe is veszélybe került. Átalakult az alvilági formájába. Bőre kifakult, szinte hófehérré vált mindenhol az égett részeken kívül, körmei megnyúltak, fogsora átalakult. Jobb kezén kis részen felszakadt a bőr.

- Ne szórakozz, te egy Sanguido vagy! A leggyengébb mindközül - mordult rá Jonghyun. Kisebb dolga is nagyobb volt, mint a lánnyal ilyen felesleges harcot folytatni. Nagyjából tisztában volt a jelekkel, démoni alakokkal. A Sanguido karjele egy csepp volt, a Servientesé két párhuzamos vonal, a Mutansanimnak nem volt ilyenje, a Medicusastnak hullámos vonal, a többire meg nem emlékezett.

- És? Még mindig erősebb vagyok nálad! Azt se tudod, hogyan fuss azokkal a hatalmas, fekete szárnyaiddal! - nevetett fel a lány. Az ő szárnyai kisebbek voltak, és inkább egy denevéréhez hasonlítottak, semmint egy angyalihoz. Igaz, azt csak a három legnemesebb fajta érdemelte meg a hercegen kívül, bár arra nem figyelt, hogy melyiknek milyen színű volt.

- Jó, küzdjünk meg - Jonghyun felállt Kibum mellől, hogy bármi áron védhesse a testet. Csak egy dolog izgatta. Az, hogy minél hamarabb visszaalakulhasson. Hátha még nem vették észre az emberek a másságát.

Hogyan is tanította őt Kangta? A szárnyak olyanok, mint a kezek? Akkor valahogy úgy is mozognak. Gondolataiban átgondolta a lépéseket. Először a jobbat mozdította meg. Aztán a balt.

Miután működött, meg kellett tanulnia az egyensúlyt gondolatban megcsinálni. Erre pont annyi ideje volt, amire Qian megérkezett. A lány teljes erőből rohant a fiúnak, aki majdnem az utolsó pillanatban egyszerre mozgatta meg a két szárnyát, aminek köszönhetően feljebb repült. Tisztában volt azzal, hogy tüdeje hasonlított a madarakéhoz, és apró légzsákocskákkal volt tele, hogy fenn tudjon maradni a levegőben. Nos, éppen ezért gyűlölt orvoshoz járni. Mindig félt, hogy valamilyen úton-módon kiderül, hogy nem volt ember.

"Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tovább..." gondolta. Oktatója tanácsai segítségével arra gondolt, hogy mit is kellene csinálnia pontosan. Ahhoz, hogy ő, ha minden igaz, Elementudeként, támadhasson, át kellett mindent alaposan gondolnia. Vizet akart csinálni, amihez a levegő oxigénatomjait ki kellett szűrnie, s saját magának hidrogént előállítania. Ez sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen igazából volt. A kis molekulák automatikusan cselekedtek neki, s mire Qian észbe kapott, tűzforró víz égette meg testét.

"Egy démon!"

Jonghyun felkapta a fejét a koncentrálásból. Qian összerogyott, de még élt, bár ez őt akkor és ott nem érdekelte. Kibum gondolatbeli kiáltása kirántotta őt a remek kis támadásából.

- Kibummie! - szárnyai csapkodását abbahagyva a földre került, s szerelméhez rohant. Még mindig útban voltak a plusz végtagjai, de igyekezett nagyjából egyensúlyban maradni. El is feledkezett az alvilági formájáról. Nem gondolt a visszaváltozásra, csak arra, hogy szerelmét biztonságban tudhassa. Nem érdekelte őt semmi, csak Kibum, aki lassanként felült. Biztos hatottak a furcsa gyógynövények, s így a fiú magához tudott térni.

- Démon vagy - suttogta erőtlenül. Persze, nem csak ez járt a fejében. Kibum sokkal kevésbé volt erőtlen, mint amennyire meg volt ijedve.

- Igen, de ez nem jelent semmit. Várj, adok neked ivóvizet. Arra most szükséged lesz. Innod kell! - Jonghyun kivette a táskából a vizet. Tudta, hogy amit ő idézne meg, azt szerelme nem inná meg - Fáj valamid?

Kibum remegő kezekkel fogadta csak el a palackot. Rettegett az előtte guggoló szörnyetegtől, undorodott tőle, s leginkább gyűlölte, hiszen a faja több ezer embert ölt már meg. A sokktól egy árva szót sem tudott szólni, mi több, inni sem akart. Nem igazán tudta, hogy mi járt a fejében... csak annyit tudott, hogy félt.

- Bummie, kérlek, mondj valamit! - a fiú leengedte maga mellé szárnyait tehetetlenül. Vége volt. Kibum sokkhatás alá került, s ez erős ütés volt Jonghyun számára - Kérlek, menjünk innen! Itt veszélyben vagyunk...

Semmi válasz. Kibum némán meredt maga elé, mintha csupán egy régi baba lett volna. Sötétszínű szemeiben semmi nem csillogott már. Tekintete üveges volt, arca kifejezéstelen.

Sérült válla néha meg-megremegett, ahogy az idegek futkostak rajta. Nem tudott rendesen begyógyulni, de annyira éppen sikerült, hogy ne vérezzen. Mindemellett remegett.

- Tudom, hogy most mit gondolsz. - Jonghyun felsóhajtott - Azt, hogy én egy démon vagyok.  Nem akartam felfedni magam, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elveszítelek, de mégis megtettem, mert nem akartam, hogy meghalj. Azonban, ha elfutunk, még lehet jövőnk. Akkor még együtt leszünk... mert én szeretlek, és ez nem változik meg attól, hogy én alvilági vagyok... megígérted, hogy bármi legyen is, szeretni fogsz... - nem tudta folytatni. Szavába ismeretlen férfihangok vágtak.

- Ott van egy! - ordította valamelyik - Ott egy ember is!

Jonghyun reagálni sem tudott, láncból készült lasszószerű dolgokat hajigáltak hozzá, melyek sokasága mozgásképtelenné tette őt. Jobb, s bal felkarját is két-két ilyen lánccal akadályozták a mozgásban, csakúgy, mint szárnyait s lábait. A nyakához csak egyet szorítottak, és ez még semmi sem volt. Valamilyen furcsa módon elektromos áramot vezettek bele. Nem volt túl erős, csak éppen annyira, hogy ne tudja fitogtatni az erejét. Jonghyun megremegett az erő hatására.

- Megvan! Rántsátok el! - kiáltotta egy másik ember.

- Kibummie... segíts... mondd, hogy nem bántottalak... kérlek... - amint az emberek rántottak rajta, érezte a fémet, mely nyakához szorult. Nem kapott rendesen levegőt, így saját magának kellett termelnie oxigént a fulladás elkerülése végett.

- Hozzátok a másikat is! - ordították a katonák.

- Kibummie! Segíts! Könyörgöm! Mondd, hogy szeretsz még! Mondd, hogy vigyázol rám! Nem veszíthetlek el! - Jonghyun arcáról patakként zúdultak a könnyek, s lassan a földön kötöttek ki. A fiú pedig hiába ellenkezett az emberekkel, azok jóval többen voltak. Belökték őt az autóba, miközben mindent összekötöttek rajta, nehogy támadni merjen. Nem, mintha akart volna. Neki csak egy dologra lett volna szüksége: Kibumra. Arra a fiúra, aki ott ült a földön, körbevéve néhány katonával.

Hamarosan érzett maga mellett egy puffanást. Qian volt az. Ugyanígy összeláncolva.

Az autó elindult. Jonghyun valahogy felült, hogy utoljára láthassa a szerelmét. Most mennie kellett az ismeretlen helyre.

Kibum csendben ült a földön. Nem reagált semmire, nem tudott megmozdulni, beszélni, figyelni. Csak egy dolog zakatolt a fejében: az, hogy Jonghyun egy démon volt. Az az ember, akivel több, mint nyolc éve mindenét megosztotta, nem volt más, mint egy alvilági faj. Egy gonosz lény. Egy kegyetlen gyilkos.

Kibum a gondolataiban azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg Jonghyunt.