4. Fejezet

***

Minden csendes volt. Túl csendes. Az egész lakásban egy neszt sem lehetett hallani, mintha megállt volna az idő. Pontosan ugyanolyan volt, mint egy hete. Az apró konyhában rend uralkodott. A székek alaposan betolva várták, hogy valaki rájuk üljön, az asztalon még mindig a morzsák sorakoztak, csakúgy, mint a hűtőben az ételek. Egy árva hang nem hallatszott, a gépek is némán vártak sorsukra. Csupán a mosogatón látszott, hogy valaki élt ott. Tányérok jöttek-mentek onnan, bár nem tisztultak meg, mint régebben. A kanapé, és az egész nappali is ugyanolyan volt, mint egy hete, csak porosabb. Sokkal porosabb, hiszen senki nem foglalkozott a renddel, vagy a takarítással. Még a hálószoba is ugyanolyan volt, leszámítva a takarót, ami azért váltakozott. A nap sugarai már nem boldog táncot jártak a házban, csupán világítottak, mintha csak idegesítő kis manók lettek volna, melyek szándékosan vidámságot akartak belevinni ebbe az unalmas lakásba. A modern bútorok visszaverték e fényt, hogy a tulajdonos kevésbé szenvedjen tőle. Igen, tulajdonos, ugyanis már csak egy volt. És ez az egy ember éppen hazaérkezett. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, amelyet a belépése és egy fájdalmas sóhaj kíséretében be is vágott maga mögött. Cipőjét leemelte a lábáról. Nehéz volt, szorította. Mamuszába bújva csoszogott a hálószobába, nem is foglalkozva semmivel. Nem akart semmire sem figyelmet fordítani. Talán a belső énje ezt a hanyagságot kissé vitatta, de az újonnan fellépett depressziója másképp vélekedett erről. Levágódott az ágyra, hogy fekete könyvét elővegye, s belevesse magát a tanulásba. Másképpen amúgy is csak bőgött volna, így legalább készült a diplomája megszerzésére valamilyen formában. A gondolatait nem hagyta elszárnyalni, inkább minden erejével koncentrált az egyetemi tanulmányaira. Annak ugyanis több értelmét látta, mint az eredménytelen bőgésnek. Bár két napig szinte ki sem mozdult a takaró alól, rá kellett jönnie arra, hogy a fiú, akivel egykoron mindent megosztott, soha többet nem jön vissza. Elvitték őt valahova, és ott majd elválik, hogy él-e, vagy hal. Ő tehetetlen volt az ügyben, s e hét alatt alaposan átgondolta a történetet.

Jonghyun csak védeni próbálta őt.

Igazából ez valamilyen szinten enyhített az egészen, de mégis, Kibum haragudott rá. Talán azért, mert Jonghyun alvilági lény volt, így eleve bűnhődnie kellett. Egyértelmű. Azonban a fiú szíve legmélyén érezte, hogy nem is ez fájt neki igazán, hanem sokkal inkább az, hogy Jonghyun közel tízévi ismeretség után nem bízott meg benne annyira, hogy ezt a titkot elmondja neki. Mintha ezek az évek az alvilági lény számára nem jelentettek volna semmit, vagy csak szimplán nem lett volna képes megbízni Kibumban, a szerettében. Bár igaz, akkor talán mindennek vége lett volna közöttük idő előtt.

Mégis, Jonghyun megmentette őt.

Kibum végigsimított a mellkasát is átölelő kötésen, miközben felidézte magában azt a bizonyos harcot. Szerelme nem akart átváltozni, de mégis megtette, mert ő, Kim Kibum azt mondta. Tehát minden az ő hibája lett volna? Minden, ami most lejátszódott benne, az nem is Jonghyun bűne volt, hanem az övé? Vajon mi lett volna, ha nem könyörög a szerelmének? Emberként le tudták volna győzni ketten azt a mocskot? - Kibum fejében kavarogtak a kérdések, a gondolatok, és hiába keresett választ, nem talált. Minden túl zavaros volt neki, az emlékekben rendet kellett teremtenie ahhoz, hogy le tudjon higgadni. Egy dologban azonban sajnos biztos volt.

Abban, hogy ennek a kapcsolatnak vége szakadt. Jonghyun és ő soha többet nem találkoznak már. Elmúlt ez a lehetőség, s bár a tűz még égett, nem volt senki, aki kihasználja ezt a melegséget.

Kibum egyedül maradt, kettesben a gondolataival. Csak annyira volt képes, hogy szerelmére gondoljon, s arra, hogy egyszer talán elmúlik ez az egész szerelem. Feledésbe merül, és többet nem kell erre gondolnia. Talán valahogy kitörlődik Jonghyun képe az emlékeiből. Csak reménykedni mert mindezekben, hiszen nagyon is jól tudta, hogy szerelmes volt még kedvesébe, még akkor is, ha az alvilági lény volt. Nem tudta feldolgozni azt, ami történt, s éppen ezért mindent úgy hagyott, ahogy volt. Legfeljebb az ágyában fetrengett, vagy kiment enni. Semmi mást nem használt. Semmi más nem érdekelte. Idejének nagy részét amúgy is tanulással töltötte. Az eléggé lekötötte őt ahhoz, hogy ne próbáljon meg vitatkozni magával, hogy helyesen döntött-e azzal a kirándulással kapcsolatban, vagy sem. És egyre biztosabb volt abban, hogy nem. Egyszerűen visszaforgatta volna az időt. Lehet, hogy Jonghyun démon volt, de a szerelme, és valamiért ez az érzés erősebb volt benne mindennél.

Kopogtak.

Kibum felpillantott a tanulásból, de készségesen felállt, hogy ajtót nyisson a váratlan látogatonak. Nyuszis mamuszába belebújva gyorsan odacsoszogott a bejárathoz, elfordította a kulcsot, majd lenyomta a kilincset. Hamarosan megpillantotta a vendéget is.

Nagyjából olyan állapotban volt, mint ő.  Ápolatlan külső, borosta, egymásra hányt ruhák, fáradt tekintet, elkeseredett arc. Kibum már-már magát látta Kangta személyében. Elvégre mind a ketten azt veszítették el, aki számukra mindennél többet jelentett.

- Szia - Chilhyun –mert, hogy ez volt Jonghyun nevelőszülőjének rendes neve- megköszörülte a torkát köszönése után. Biztos ő sem kommunikált olyan sokat, mint egy hete, mielőtt Kibum bejelentette volna Jonghyun elvitelét.

- Szia. Gyere be! - a fiú félreállt az ajtóból, hogy beengedje apósát. Chilhyun úgy is tett. Lépései határozottak voltak, de az eddigi hangok megváltoztak. Még a cipője is másképp muzsikált.

- Ne haragudj, hogy csak így rád törtem, de érdekelt, mi van veled. Élsz-e még, meg ilyenek - az idősebbik férfi bágyadtan elmosolyodott. Viccnek szánta ezt az egészet, de egyszerűen nem volt meg a hangulata hozzá. Persze, Kibum tudta, miért. A férfi húsz éves volt, amikor Jonghyun hozzá került, ugyanis a fiú szülei halálos sebet kaptak egy idősebb Sanguidótól, ha Kibum jól emlékezett arra, amit a férfi mesélt neki egy hete sírva. Ezek után a szülők meghaltak, és Jonghyun egyedül maradt. Őt Kangta találta meg, s még a nyomozók kiérkezése előtt hazavitte, hogy embert neveljen belőle. Így történt, hogy a kis alvilági lény embernél nevelkedett. Chilhyun tudott már eleget az alvilági lényektől, ugyanis tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor Visionnis barátnője meghalt. Talán ezért is érintette őt mélyen Jonghyun sorsa. Még beszélt az anyával, aki elmondta a fiú nevét, és azt, hogy ő különleges. Bár Kibum nem értette, mitől vált egy alvilági lény különlegessé.

- Még élek - a fiúban lassan felidéződött minden, amit embertársai mondtak, s talán pontosan emiatt érezte úgy, hogy Kangta jobban megsínylette a dolgot.

- Akkor jó. Kibum, baj van. - sóhajtotta a férfi - Azért is jöttem, hogy figyelmeztesselek. Lehet, hogy te is bajban vagy.

Kibum tüdejében megakadt a levegő. Veszélyben? Kitől? Mitől?

- Mi-milyen veszélyben? - dadogta meghökkenve. Érezte, amint a hátán átfutott a hideg.

- Le szeretném szögezni, hogy ez nem Jonghyun hibája - kezdte a férfi, miközben levette a cipőjét.

Nem Jonghyun hibája... tehát róla volt szó! Kim Jonghyunról, az alvilági démonról, aki hazudott Kibumnak, s egy mély sebet hagyott benne.

- Képzelem - Kibum azzal bement a nappaliba. Előre tudta, hogy le kell ülnie ahhoz, amit most mondani fognak neki, mert különben a földre ül.

Megkínálta volna a férfit valamivel, de Kangta mindig kiszolgálta magát, hiszen ugyanolyan családtag volt, mint Jonghyun, vagy ő, Kibum.

Azonban látszott rajta, hogy semmire nem volt szüksége, csak leülni, hogy elmondhassa, miért is volt baj az, ami.

- Tényleg nem az ő hibája - kezdte a férfi, s leült a kanapéra.

- Rosszul kezdődik... - Kibum hangja remegni kezdett. Félt attól, hogy Jonghyun önkívületi állapotba esett, és most az életükre akar törni. Lehet, hogy ő volt az egyetlen ilyen alvilági lény, és ettől lett különleges?

- Igen, egy kicsit. Tudod, nagyon utálják azokat az embereket, akik alvilági lényeket rejtegetnek tudatosan. Azok, akik elvitték Jonghyunt, kifaggatják őt. Ez nyílt titok - Kangta hangja szintén elcsuklott egy kicsit, mire Kibum nyelt egyet. Tehát az emberek vadásztak Chilhyunra? És lehet, hogy rá is? Pedig ő nem is tudott arról, hogy Jonghyun démon lett volna!

- Tehát? - kissé előre dőlt.

- Tehát ma mentem hazafelé, és mindenki utánam kutakodott. Pontosabban "Kangta" után. Az egyetlen szerencsém az, hogy nagy valószínűleg Jonghyun nem árulta el az igazi nevem. Hidd el, tudom, mi vár rád akkor, ha elfognak. A barátnőm miatt már egyszer elkaptak. Ivy rejtegetéséért is én feleltem, és nagyon nehezen bírtam csak megúszni a börtönbüntetést. Azzal mentettem ki végül magam, hogy éppen szakítani akartam vele, miután megtudtam, hogy alvilági lény volt - ahogy Chilhyun felidézte az emlékeket, és a volt kedvese arcát, szemei meggyűltek könnyekkel. Szerette azt a lányt, és az ő elvesztése nagyon mély sebet hagyott benne. Most pedig majdnem ugyanaz történt. Jonghyun is elment örökre. Soha többet nem jön majd vissza.

Kibum szívéből is leszakadt egy darab.

- Sajnálom - suttogta maga elé. Chilhyun halványan elmosolyodott.

- Köszönöm, de nem kell. Figyelj, ha Jonghyun beszélt rólad, bajban vagy, főleg, ha megtalálnak. Ez az, amit ne felejts el! Bármi legyen is, azt kell hazudnod, hogy meggyűlölted Jonghyunt, hogy soha többet nem akarod látni, és az igazat, hogy nem tudtad, ki ő.

- Meg rólad sem tudok semmit - tette hozzá a fiatalabbik, ahogy fekete haját megigazgatta.

- Köszi, az nekem nagy segítség lenne - biccentett Chilhyun.

- Ez a minimum. Figyelj, mi egy család vagyunk. Te, én és Jonghyun. Most Jonghyun nincs, de mi akkor is itt vagyunk egymásnak. Ez a legfontosabb - magyarázta Kibum. Nem engedhette el Chilhyunt, hiszen már csak ő kötötte őt össze Jonghyunnal valamilyen formában. Nem engedhette, hogy a múltja szertefoszoljon. Ők már összetartoztak Chilhyunnal. Kibum nagyon jól tudta, hogy az idősebb férfi számára már nem maradt senki, hiszen élete minden egyes másodpercét a kicsi Jonghyunnak szentelte, és emiatt az egyetemet is egyetemista barátok nélkül járta ki, hogy szakmája legyen az ő Jonghyun babája számára.

- Köszönöm, Kibum! - a férfi elmosolyodott egy kissé. Neki is jól esett, hogy a fiatalabbik fiú nem taszítja őt el hirtelen magától, hanem megpróbálja fenntartani azt a régi kapcsolatot, ami eddig is volt közöttük. Ez többet jelentett az ő számára mindennél.

- Igazán nem kell megköszönnöd. Én is örülök, hogy itt vagy nekem. Nem tudnék most nagyon senkivel sem kommunikálni, mert nem mondhatok nekik semmit Jonghyunról. Veled viszont ezeket meg tudom beszélni, és egyébként sem képzelheted azt, hogy csak úgy eltűnsz az életemből te is! - a végén egy mosollyal az arcán felcsattant. Kangta az apja helyett is az apja volt, így egyértelműnek tartotta a férfival a kapcsolattartást. Neki sem volt senkije, akiben bízhatott e téren, és a partnerének sem.

- Szóval, vigyázz majd magadra, Kibum - zárta le hivatalosan az első témát Kangta. Aggódott a fiúért, hiszen ő is már majdnem a fia volt. Jelen esetben pedig a fia helyett lett a fia.

- Vigyázok! - biccentett a fiatalabbik, majd felsóhajtott. Csend telepedett a nappalira, senki nem szólt egy árva szót sem, mígnem percek múlva Kibum vette a bátorságát, és hagyta szabadjára engedni a gondolatait - Kérdezhetek valamit?

- Persze - Chilhyun azonnal kiegyenesedett.

- Mesélted, hogy Jonghyun különleges...

- Naná, mert alvilági lény - biccentett a férfi, de Kibum csak a fejét rázta.

- Nem. Mesélted, hogy Jonghyun anyja mondta, hogy Jonghyun nem átlagos démon. Ez mit takar? - kérdezte fürkészően. Nem értette, hogy mi lehetett az ő pasijában olyan egyedi, olyan különleges, ami ezt a feltételezést igazolhatta volna.

- Ja, hát, figyelj... fogalmam sincs - sütötte le Kangta zavartan a szemeit, mire Kibum összehúzta a szemöldökét.

- Ezt hogy érted?

- Én csak elméleti oktatója voltam Jonghyunnak, így semmit nem tudok az igazi képességeiről. Tudod, ha átváltozott volna, akkor elvitték volna, így semmit nem tudtam neki gyakorlatban segíteni. Szerintem az a különlegessége, hogy erős démon. Az anyja, ha jól emlékszem, Elementude volt. A szárnyai azt hiszem, zöldek voltak, bár nem biztos. Kizárásos alapon Jonghyun is Elementude lehet, így abból képeztem ki a leginkább elméletben, de te láttad, hogyan harcolt - Kangta összefonta az ujjait maga előtt, ahogy egyre inkább kíváncsi lett Jonghyunra.

- Nem hiszem, hogy eleme-micsoda lenne. Az ő szárnyai feketék voltak - emlékezett vissza Kibum, mire Kangta szemei elkerekedtek.

- Feketék? - kérdezte döbbenten.

- Feketék. - ismételte Kibum - Miért? Az baj?

- Még sosem hallottam fekete szárnyakról. Biztos voltál abban, hogy nem valami más? Mondjuk sötétkék? - Kangta nem is értette, hogy ez miképp lehetett lehetséges.

- Megeshet, de akkor az annyira sötétkék volt, hogy az már fekete - igyekezte visszahozni emlékeibe Jonghyun alakját, de csak eddig jutott. Semmi más nem rémlett neki a hatalmas, éjszínű szárnyakon kívül.

Látta, hogy a férfi e kijelentés után nem is nagyon találta a helyét, szinte azonnal felpattant.

- Ezt meg kell néznem... ha nem haragszol, turkálnék egy kicsit Jonghyun könyvei között, mert nekiadtam a határozómat - mondta. Kibum némán biccentett, és feltápászkodott ő is. Bár még mindig gyűlölte az alvilági lényeket, azért Jonghyun emlékére megpróbált kevésbé elutasító lenni a másik fajjal szemben. Elvégre Jonghyun soha nem lépett fel vele szemben erőszakosan, mi több, mindig védelmezte őt. Talán nem volt minden alvilági lény ugyanolyan undorító? Lehet, hogy ők is különböztek egymástól?

Kicsit elszégyellte magát. Lehet, hogy akkor és ott Jonghyun után kellett volna kapnia, hátha akkor nem vitték volna el. Bár... képes lenne megint a férfi szemébe nézni, vagy most csak a szája járt az eszében megint?

Mire abbahagyta a gondolkodást, csupán Chilhyun hűlt helyét találta. Gondolkodás nélkül rohant be a hálószobába, ahol volt kedvese nevelőapja már az ágy felett lévő könyveket pakolgatta vissza, miközben egy vékonyka sötétzöldet szorongatott a kezében.

- Megvan? - kérdezte Kibum, még akkor is, ha előre sejtette a helyeslő választ.

- Igen. Mindig mondtam neki, hogy az ágya közelében tartsa, hogy baj esetén megtaláljuk könnyedén. Ha valamit, akkor ezt kifejezetten jól belé neveltem - biccentett a férfi. Kibum halványan elmosolyodott, majd közelebb ment az ágyhoz, és felkapott egy könyvet, amit az idősebbnek nyújtott.

Kangta vissza is tette az eredeti helyére.

- Sosem tudtam, mi ez a könyv, Jonghyun azt hazudta, hogy a naplója, de valamiért sosem hittem el neki. Ennek ellenére megtartottam őt abban a hitben, hogy elhittem - nosztalgiázott a fiatalabbik, ahogy nézte a vékony kis könyvet.

- Mindig is jók voltak a megérzéseid, Kibum - Kangta befejezte a visszapakolást, majd lemászott az ágyról, melynek végül leült a szélére.

- Azt mégsem voltam képes megérezni, hogy valami nem stimmelt vele... - sóhajtotta a fiatal, amint leült a férfi mellé.

- Mert vele minden stimmel. Arról nem tehet, hogy nem embernek született, de mindent megtett azért, hogy ezt titkolja. Tudod, Jonghyunt nagyon sok dologban korlátozta mássága, és éppen ezért nem is tudott teljes életet élni, de ez nem jelenti azt, hogy ne viselkedne normálisan. Csak azért, mert ő alvilági lény, még nem gyilkos. Neki is van személyisége.

- Nem is értem, hogy tudtad bevállalni a felnevelését. Biztos nem volt könnyű... - sóhajtotta Kibum.

- Néha jobban meg kellett fegyelmezni. Felnevelni egy alvilági démont annyit tesz ki, hogy van egy kisbabád, egy macskád és egy kiskutyád. Mindent megrágcsál, hogy erősítse az agyarait, elvégre ragadozó, de más nehézség nincs benne. Én ugyanúgy etettem Jonghyunt, mint egy embert. A bajok akkor kezdődtek, amikor kezdett intelligensebb lenni. Ő is tudta, hogy nem volt ember. Tudod, érezte az ösztöneiben, hogy több volt egy átlagos Homo Sapiensnél.

- Ez miben bizonyult meg? - vonta fel Kibum a szemöldökét.

- Nem nagyon jött ki az emberekkel a kezdet kezdetén. Nagyon nehezen tudtam őt visszafogni, és elmagyarázni neki, hogy veszélyben volt. Lassan megértette, de az igazi kamasz lázadás leküzdésében te segítettél a legtöbbet. Ha nem lettél volna, Jonghyun ezt az egészet másképp élte volna meg. És itt most gondolj arra, hogy téged mennyire szeretett. Tudod, simán lebuktathatta volna magát, de miattad nem tette. Tudod, milyen kis vadak a kamaszok. Na, Jonghyun ugyanez volt ragadozó kiadásban. Nem is beszélve a folytonos hadakozásról. A végén már ráhagytam dolgokat akkor is, ha nem értettem vele egyet - Kangta keservesen felnevetett, ahogy felidézte magában a kamasz Jonghyun emlékeit.

- Nehéz volt vele?

- Kicsit, de szerencsére mindig tisztelt annyira, hogy meghallgasson, és ez sokat jelentett nekem. Még akkor is, ha utána tojt a véleményemre.

- És melyik időszakot utáltad a legjobban?  - Kibum érdeklődve figyelte, ahogy a férfi lapozgatta a könyvet. Túl sokat akart tőle kérdezni. Olyan dolgokat, amiket eddig Jonghyun faja miatt nem lehetett elmondani.  Most teljesen más történet alakult ki Kibum fejében. Jonghyun az ő szemeiben már nem volt ugyanaz az ártatlan gyerek. Egy olyasvalakit látott, aki szenvedett, küzdött, és menekült. Önmagától.

- Talán az, amikor tudatosítottam benne azt, hogy ő szörnyetegnek született, így nagyon korlátolt dolgokat tehetett csak meg. Nem értette, hogy az emberek miért félnének tőle, holott ő ártalmatlan. A szívem szakadt meg akkor - sóhajtotta a férfi szomorúan. Jonghyun és közte nem csupán szülő-gyerek kapcsolat volt. A fiatalabb barátjaként is nézett az idősebbre, és ugyanúgy beavatta mindenbe őt, mint Kibumot. Sőt, Kangtát több mindenbe.

- Ez elég rossz lehetett - sütötte le a szemeit Kibum.

- Az is volt. - biccentett a férfi - Elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy az emberek félnek tőle valami olyan miatt, ami a születésétől fogva megvan neki... ijesztő. Nem érti, miért elutasítóak vele, és igazából te sem érted, hiszen nem minden alvilági lény gonosz. Nekem például csak jó tapasztalatom van velük.

- Tudom. - sóhajtotta Kibum - De ettől függetlenül a nagyrészük az.

- Nem. Csak a jó alvilági lényeket felhergelik. Például ott volt Jonghyun. A légynek sem tudott volna ártani, mégis, amikor kiértek az emberek, azt hitték, hogy meg akar ölni téged. Legalábbis az elbeszélésed alapján ez történt. Az, amit a médiában hallasz nem feltétlenül az igazság. Egy médium azt adja elő, ami érdekes, nem pedig azt, ami igaz. Lehet, hogy elhallgatja a felét annak, ami megtörtént - Kangta végül megállt az egyik oldalnál. Nem nézett a fiatalabbra, hiszen nagyon is jól tudta, mi történt. Kibum magába nézett, és gondolkozott azon, hogy mekkora igazság volt a tőle nem sokkal idősebb férfi mondandójában. Igen, ő máshogy látta a helyzetet, és éppen ezért az ő nyitottsága egy kicsit más fényben tűntette fel az alvilági lényeket.

- Tudod, erre eddig nem is gondoltam... - pillantott fel.

- Tudom. Emberek vagyunk, és könnyen befolyásolhat minket bármi, ami hivatalosnak tűnik. Na, szárnyak. - Chilhyun rácsapott a nyitott könyvre, amelyben rajzolva voltak különféle plusz végtagok. Kicsik, nagyok, tollasak, nem tollasak - Azt mondja, "A szárnyak a kezekhez és a lábakhoz hasonlóan végtagoknak minősülnek, melyek kitörése a helyükről beindítja a léghólyagok működését a tüdőben. Minél nagyobb a szárny, annál esélyesebben tud repülni az alvilági lény. Ezek általában az angyalszárnyú fajták, akiknek a történetekben már megismert, nagy, tollas plusz végtagjaik vannak, csakúgy, mint az angyaloknak. Szárnyak csoportosítása. Törpeszárnyúak. Sanguido, Servientes. Ezeknek a fajtáknak aprócska szárnyaik vannak, szinte csak díszként szolgálnak. Repülni aligha tudnak vele. Színük eltérő, a barnától a világosig bármi lehet, a Servientes szárnyainak végén általában hegyes tüskék vannak." Ezekkel találkoztatok ti - pillantott fel Kangta.

- Igen, de Jonghyun nem ez a kategória - rázta a fejét Kibum.

- Tudom. Folytatom. "Középszárnyúak. Medicusast, Terramen, Visionnis. Nagyobb fajta denevérszárny, általában csupasz. Démonszárnynak is hívják hegyessége miatt. Karmokban végződik, de harcra nem használható. A Terramen szárnyai vöröstől a bordóig terjedhet, a Medicusasté általában mocsárzöld, ha nemesebb fajta, akkor világosabb fűzöld. A Visionnis szárnyai minden esetben sötétlilák. Érintése kemény, bőrszerű." Ez sem Jonghyun.

- Milyen érdekes, hogy nincs fekete szárnya egyiknek sem... - pislogott Kibum.

- Igen, ez tényleg felettébb érdekes - biccentett Kangta is, majd folytatta az olvasást: - Nos, "Angyalszárnyúak. A maradék fajták tartoznak ide. Vagyis az Elementude, az Intellsimulis, a Guardrax és a Royal. A szárnyak jellegzetessége, hogy akár lábszár közepéig is érhetnek, vaskosak, és puhák. A testben a pihetollak elgyengülésének köszönhetően a fedőtollak összeborulnak, csakúgy, mint ahogyan a porcok is összeugranak, és a gerincoszlophoz, valamint a csontokhoz kapcsolódnak szinte tökéletes pontossággal. A Röntgen-felvételeken tökéletesen látszanak a helytakarékosság céljából elrejtett tollak is. Azonban puszta szemmel, kívülről nem látható semmilyen módosulás. Mivel ezek a szárnyak nagyok, kiengedésükkor az alvilági lény meggyengített bőrlemezének felszakadása gyakran a rendes bőrt is érinti, amely így sérül, nem egyszer fordul elő a tépő fájdalom. Forgócsontjaik könnyebben mozognak, amely lehetővé teszi a szárnyak könnyű mozgását, így fegyverré téve azt. Színkódos, vagyis az Elementude általában a bambusz zöld és a csokoládébarna között terjed. Az utóbbi sötétebb, de meleg szín. Inkább vöröses az árnyalata. Az Intellsimulis szárnya minden esetben sötétebb tengerkék, míg a Guardrax szárnyai csak és kizárólag hófehérek lehetnek. A hercegi szárnyak, vagyis a Royal fajta szárnyai aranysárgák, ezt a tollakban levő aranyszín anyagnak köszönhetik. Érdekessége a fémes csillogás." Tehát nincs fekete szárnyú lény - összegezte Kangta az olvasottakat.

- Esetleg az, ha a csokoládébarna be nem sötétül...

- Nem. Amíg nincs említett fajta, addig a fekete nem létezhet egy ilyen egyednél. Esetleg lehet, hogy Jonghyun Mutansanim keverék, hiszen azoknak nincsen szárnyuk, de akkor sem indokolt a feketeség - rázta a fejét Kangta.

- Mutansanim? Az benne sem volt... - kapta fel a fejét Kibum, mire a férfi bólintott.

- A Mutansanimnak nincsenek szárnyai. Ők ilyen vérfarkas szerű dolgokká alakulnak át, így nem repülhetnek. Ellenben iszonyúan erősek. A barátnőm mesélte, hogy egyszer megtámadott kettő Mutansanim egy Guardraxot, és az alig tudta őket legyőzni, holott a Guardrax is alakváltó. Ne kérdezz semmit, én is csak annyit tudok, hogy a Guardrax a legerősebb a hercegen kívül.

Kibum hosszasan bámult maga elé.

- Nem értem. A kisszárnyú majdnem legyőzte Jonghyunt, pedig elvileg gyengébb...

- Tudod, sok alvilági lény magára van utalva, és ösztönök irányítják őket. Ezek átváltozás nélkül is képesek harcolni a túlélésért, valamint sokkal gyorsabban alkalmazkodnak a szárnyaikhoz. Általában ezek a primitívebb fajok, mint a Sanguido. A Visionnis, Intellsimulis, Elementude, Guardrax és Royal már elértek egy olyan intelligencia-szintet, amelynél csak akkor támadnak, ha az szükséges, vagyis kevésbé edzettek, hiába erősebbek. Pár éve, amikor még nem kellett tartaniuk attól, hogy elkapják őket átváltozáskor, előfordult, hogy a fejlettebbek, azaz az angyalszárnyúak jobban gyakorolhassanak, valamint a kisszárnyúak könnyebben levezessék a feszültségeket. Most, hogy figyelve vannak, nehezebben megy a gyakorlás. A kisszárnyúaknak amúgy sem szükséges átváltozniuk ahhoz, hogy erejük nagy részét felhasználhassák, míg egy Elementude például úgy tudja csak az elemeket bántani, ha átalakul, hiszen az az erősebbik énje. Tehát egyértelmű, hogy Jonghyun nem nagyon tudott mihez kezdeni az erejével legelőször. - magyarázta a férfi, majd letette maga mellé a könyvet - Sérülésed?

- Rendben van. - reflektált azonnal Kibum. Végre egy olyan téma, amihez hozzá is tudott szólni - Egy nap megfigyelés után szerencsére már hazajöhettem, de vigyáznom kell a harapásra, mert felszakadhatnak a hegek. Tudod, annyira felemészt Jonghyun hiánya, hogy el is feledkezem erről a sebről - ép kezét automatikusan a vállára tette, hogy végigsimíthasson az említett dolgon.

- Tudom. Hidd el, tudom, milyen szar, hogy nincs Jonghyun... - sóhajtotta a férfi - azt viszont tisztelem benned, hogy nem utáltad őt meg csak azért, mert alvilági lény.

- Túl sokat köszönhetek neki ahhoz, hogy megutáljam - vonta meg a fiú a vállát. Ő maga is tudta, hogy még szerelmes volt. Csak azt nem tudta, mi legyen a következő lépés. Nem akart beletörődni a sorsába, abba, hogy soha többet nem láthatja majd Jonghyunt. Csakhogy nem csinálhatott mást, mint otthon ült, és azon gondolkozott, mit tehetne még, hogy legalább még egyszer újra lássa a szerelmét, el tudjon tőle rendesen búcsúzni, és tudatni vele, hogy szerelmes volt.

- Te sem tudod, mi lett vele? Hova vitték? - törte meg hirtelen a hosszú csendet, de Chilhyun csak a fejét rázta.

- Nem. Semmit nem tudok róla, de biztos nem egy szigeten táncikál boldogan. Szerintem valami gyűjtőtábor lehet, esetleg megölik őket - mondta szomorúan, mire Kibum szíve megállt egy pillanatra. Talán Jonghyun halott volt?